SELCO

Nosztalgia

A mai - elég bő lére eresztett - nosztalgiaposztban egy olyan franciaországi kiképzésről fogok beszámolni, ami szakmai pályafutásom egyik legmaradandóbb emléke. Szervezője és házigazdája az ebben a posztban felvezetett OCRB volt.

Kezdjük az előzményekkel.

Valamikor 1999 tavaszán felhívott az egyik francia kolléga, akit az itt említett műkincsvédelmi tanfolyamon ismertem meg pár évvel korábban. Megkérdezte, hogy van-e valami fix programom július első felére. Megnéztem a naptáram, amiben az említett időszakra nem volt semmi kiemelkedő és viccelődve azt válaszoltam, hogy ráérek, szívesen elugrok Párizsba, ha műkincses vonalon szakmai segítségre és tanácsokra van szükségük.

Pascal (nevezzük így, valójában másként hívták) röhögött egyet és a következőt mondta:

- Hát ki kell ábrándítsalak: a helyszín nem Párizs, hanem Lyon, ráadásul nem is mi vagyunk az illetékesek, hanem az OCRB. Ők keresnek franciául jól beszélő külföldi rendőröket, akik egy különleges tíznapos továbbképzésen vennének részt. Olyanok kellenek, akik már bizonyítottak szakmai vonalon és akiket francia szerv ajánl, mert szeretnék elkerülni, hogy bármelyik külföldi rendőrség valami csókost küldjön, aki csak üdülni szeretne, a szakmáról meg fingja sincs. Állítólag voltak hasonló tapasztalataik, de ez maradjon köztünk...

- De ugye nem a magyarokkal?! - kérdeztem vissza egy kis mű-felháborodással a hangomban.

- Jaj, nehogy félreérts, dehogyis a magyarokkal, szerintem inkább a belgákkal. Tudod, milyenek a belgák! - felelte villámgyorsan, majd mindketten felnevettünk, hiszen jól ismertük őket :-) Na és a franciák mindig is szerettek viccelődni a belgák rovására.

Nem szaporítom a szót: megbeszéltük a továbbiakat, megköszöntem neki a bizalmat, majd úgy két hét múlva befutott a hivatalos, írásos meghívó. Végigcsináltam az előterjesztést, végül mindenki aláírta, akinek alá kellett, úgyhogy június végén ki is utaztam Lyonba.

A lényegre térek, mert ha továbbra is ilyen bőbeszédű leszek, ebből kisregény lesz, nem blogposzt.

Szóval a kiképzés számomra teljesen új dimenziókat nyitott a bűnüldözési oktatás terén. A huszonvalahány európai országból érkező résztvevők egy komplex szerepjátékban vettek részt, ami abból állt, hogy lemodelleztük egy komoly bűncselekmény felderítését. A társaságot két részre osztották: az első csapat (benne alulírott) a bűnözőket játszotta (remélem, hogy ez nem vet rám rossz fényt), a második pedig a nyomozókat. A bűnügy forgatókönyvének gerince előre meg volt írva, de a szervezők értelemszerűen elég sok teret hagytak benne az improvizációnak és a kreativitásnak. Roppant vázlatosan arról szólt, hogy egy szervezett bűnözői csoport megzsarolja a városi vízműveket: ha nem fizetnek nekik sokmillió frankot, megmérgezik a vezetékes hálózati vizet. Vagyis egyfajta zsarolásos terrorcselekményt készítettek elő.

Az egész a való világban (mármint a valódi Lyonban) folyt napokon keresztül. Ez azt jelentette, hogy amikor a bűnözők pl. egy külvárosi nyilvános telefonról hívták a vízműveket, hogy pontosítsák a követeléseiket, ez valóban egy külvárosi nyilvános telefonról történt (mindig egy másikról, naná!). Vagy amikor a rendőrök a tervezett pénzátadás helyszínét biztosították, akkor az tényleg egy zsúfolt pályaudvaron (majd egy bevásárlóközpontban) történt. Volt minden: állópontos és autós megfigyelés és ellenfigyelés, nyomozói oldalról híváslista-lekérés, tanúkutatás, konzultálás vízügyes és méregszakértőkkel, bűnözői oldalról meg terepfelmérés, kockázatelemzés, szóval mindenki tette a dolgát. Ugyanakkor mindkét oldal megpróbálta kitalálni, hogy a másik oldal vajon mit tervez, hogy a megfelelő ellenlépéseket meg tudja tenni.

Talán mondanom sem kell, hogy mindkét csapat mindent megkapott, ami a szerepek eljátszásához szükséges volt: autókat, mobiltelefonokat, készpénzt azonnali dologi és műveleti kiadásokra, satöbbi. A külföldieknek persze helyismeretük nem igazán volt, ezért is kapott mindkét csapat helyi kollégákat egyfajta külső tanácsadói szerepben.

Aztán - néhány izgalmas fordulat után - az ötödik napon a bűnözők (köztük alulírott) lebuktak. A hatodik nap azzal telt, hogy (immáron együtt és közösen a két oldal, na és persze a szervezők) lépésről lépésre ismét végigvettük a teljes cselekményt, mindenki elmondta, hogy mit miért tett. Persze voltak viták és véleménykülönbségek (olyan "én nem ezt tettem volna a helyedben, hanem inkább..." típusúak), párszor még a forgatókönyvírókat is megkritizáltuk, de összességében nagyon klassz és jó hangulatú értékelés volt, amiből rengeteget tanultam. És persze újabb névjegykártyákkal és telefonszámokkal bővült a külföldi kapcsolataim listája, aminek utólag sokszor vettem hasznát.

A hetedik napon (egyfajta kikapcsolódásként) elvittek bennünket egy vadvízi evezésre az Ardeche hegyifolyón, Lyontól úgy 50 kilométerre. Az itt látható, a partról készített fotó elég szar minőségű (noha megpróbáltam feljavítani), ezért elmondom, hogy a pirossapkás vagyok én.

A társam (rendőrül: a spanom) egy angol kolléga, George volt; ő már ezt megelőzően is vadvízevezett néhányszor, nekem ez volt az első ilyen élményem. Igaz, hogy középiskolás koromban Temesváron kajakoztam egy kicsit, ezért nem volt teljesen szokatlan az érzés, noha a Bega egy kicsit más, mint az Ardeche.

A nyolcadik napon egy különleges taktikai lövészeten vettünk részt, itt nem lehetett fotózni. Itt lőttem először előagytáras (“pumpás”) sörétes puskával; be is kékült a vállam és a kulcscsont alatti mellkasi részem :-)

A kilencedik nap a protokollé volt: elmentünk az Interpol székhelyére, ahol körülnéztünk és meghallgattunk egy elég unalmas, de annál hosszabb prezentációt (a gyakorló bűnügyesek az interpolosokat mindig is bürokrata adminisztrátoroknak tartották, nem rendőröknek) majd a Lyon-i regionális bűnügyi igazgató fogadott bennünket. Na ő igazi rendőr volt, kész felüdülés az interpolos irodisták után :-)

A tizedik napon a lyoni záróeseményen ünnepélyesen koccintottunk (többször is) és elbúcsúztunk egymástól. Minden résztvevő kapott egy ilyen fém emléktányért (első és második kép) és bizonyítványt (harmadik). Ez utóbbit maga a francia rendőrség bűnügyi főigazgatója, Bernard Gravet írta alá és adta át. A "SELCO" egy betűszó, a "Stage Européen de Lutte contre le Crime Organisé" (Szervezett Bűnözés Elleni Európai Gyakornoki Tanfolyam) rövidítése. Össz-európai volt, nem EU-s, ezért lehettem például én is ott, hiszen az uniós tagságra még öt évet kellett várnunk. Tudom, hogy dicsekvésnek fog tűnni, de akkor is elmondom: én voltam az első magyar rendőrtiszt, aki egy ilyenen részt vett. És csak remélni tudom, hogy nem az utolsó, mert óriási élmény volt.

Posztzárásként még elárulom, hogy miután hazajöttem, informálisan körbeérdeklődtem az illetékeseknél, hogy valami hasonló szerepjátékos kiképzésre idehaza mekkora esély lenne. Elmondtam, hogy a megszervezését vállalnám, ha biztosítanak hozzá megfelelő hátteret és költségkeretet. A közvetlen főnökeim (akiknek nagyon részletesen elmeséltem a lyoni történéseket) teljes támogatásukról biztosítottak, de egy elég magas szakmai szintről (már nem emlékszem, hogy pontosan kitől, elvégre 25 éve történt) egy olyan - szintén informális - visszajelzést kaptam, amit a legtömörebben ezzel a két mondattal lehetne összefoglalni:

• "Bohóckodásra nincs anyagi keret. Egy nyomozó nyomozzon, ne akarjon filmet rendezni és adófizetői pénzből szórakozni".

Egy tábornoknak mindig igaza van, úgyhogy ennyiben maradtunk. Kicsit csalódott voltam ugyan, de nem bohóckodtam. Dolgoztam tovább.