Ha valaki kiírna egy szavazást, aminek az lenne az alapkérdése, hogy szerinted ki volt a második világháború legtehetségesebb, ugyanakkor a legöntörvényűbb és legszókimondóbb amerikai tábornoka, nagy valószínűséggel (George Patton mellett) Douglas MacArthur is ott lenne az élbolyban. Az ötcsillagos generális szolgált az első és a második világháborúban, majd a koreaiban is. Pályafutása során betöltötte a Fülöp-szigetek és Japán katonai kormányzói szerepét is. Akit érdekel, olvasson utána, mert tényleg nagyszerű szakmai eredményeket tudott felmutatni, noha ő is bakizott néha.
Szóval azt gondolná az ember, hogy a történelem csak egy ilyen katonát tud produkálni. De tévedne.
Volt ugyanis egy másik, szintén amerikai tábornok, akinek élete és szakmai karrierje nagyon sok ponton hasonlított Douglas-éra (vagy inkább fordítva, mert ez a másik csávó egy generációval korábbi nemzedékhez tartozott).
Mindketten a csendes-óceáni hadszíntéren érték el legnagyobb katonai sikereiket. Mindketten a Fülöp-szigetek katonai kormányzói voltak, mindketten szolgáltak Japánban is és koruk legmagasabb rendfokozatát érték el. Mindkettőjüket politikai okokból hívták haza az USA-ba, mert mindketten összeakasztották a bajszukat az éppen regnáló hadügyminiszterrel és elnökkel, minek következtében hangosan ki is mondták a véleményüket. Mindketten megkapták a legmagasabb amerikai katonai kitüntetést (a Medal of Honor-t), ráadásul mindketten csak elég hosszú idő elteltével a felterjesztés után. Mindketten három nagyobb háborúban harcoltak: Douglas háborúit már említettem, a másik tábornok az amerikai polgárháborúban, az indián háborúkban és a spanyol-amerikai háborúban jeleskedett. Mindketten nehezen viselték, amikor civilek (értsd: politikusok) akarták megmondani nekik, hogy mit és hogyan csináljanak és egyikük sem tett lakatot a szájára, amikor ilyet tapasztalt.
Na, akkor jöjjön a poén, illetve a magyarázat a két tábornok személyisége és szakmai pályafutása közötti hasonlóságokra.
Az első tábornok Douglas apja volt: Arthur MacArthur. Mivel az ő apját is Arthur-nak hívták, hivatalosan a Jr. (junior, azaz "ifjabb") jelzőt használta a neve után.
Zárásként álljon itt szárnysegédjének, Enoch Crowder ezredesnek a visszaemlékezése egykori főnökéről:
Arthur MacArthur Jr. volt a leghiúbb és legönteltebb ember, akivel valaha találkoztam... amíg meg nem ismertem a fiát.
Ehhez csak annyit, hogy a sikeres katonai vezetők csak nagyon ritkán csendes, visszahúzódó és szerény figurák. De nem ezért tiszteljük őket.
Értem, de ahhoz, hogy eredményt tudjon felmutatni, olyan pozícióba kell jutnia, ahol erre lehetőség adódik.
Senki sem kezdi rögtön parancsnokként. Az emberi természet sem változik meg alapvetően. Szóval: alsóbb beosztásban az engedelmes, csendes katona a jó katona. Ha egy kiskatona lesz..ja a parancsot, visszpofázik, soha nem lesz belőle parancsnok. Szóval, ezek a nárcisztikus, önjáró emberek hogyan jutottak fel a létra tetejére?
Tudomàsom szerint a vilàg valamennyi hadserege hierarchikus, tekintélyelvü, felülröl vezérelt szervezet. Ugye tudjuk, a parancsot meg..ni ... Ezt mindenki megtanulja a seregben az elsö napokban.
Ha ez igaz, akkor nem értem, hogyan jut el a tàbornoki rangig egy öntörvényü, nàrcisztikus alkatu ember, olyan, akiröl a poszt szol.
Probàlom elképzelni: bemegyek a seregbe, szolok a fiuknak, hogy hello balfaszok, itt vagyok, én mindent jobban tudok, hamar adjatok alàm egy kisebb csapatot, hadd nyerem meg a hàborut, de izibe!
Hmmm ... szerintem egy ilyen belépövel nem aratnék àtütö sikert, legfeljebb az irànyt fogjàk ott megmutatni, hogy merre szaladjak, ha kedves az életem :-)
Ha viszont a fent emlitett személyiséggel alulrol indul valaki a ranglétràn, akkor még a tizedes rendfokozatig se jut el.
Szoval nem értem. Valaki meg tudnà magyaràzni?