Torontói emberünk

Nosztalgia

Az ezredforduló tavaszán a Kanadai Királyi Lovasrendőrség (RCMP/GRC) 12 középkelet-európai ország egy-egy képviselőjét hívta meg egy torontói tíznapos szemináriumra a kábítószerbűnözés elleni fellépés témakörében. Ez volt a második kanadai hivatalos utam. Az első napon mindenkinek be kellett mutatkoznia és kellett tartania egy - a kiírás szerint angol vagy francia nyelvű - 8-10 perces prezentációt az otthoni kábszer-helyzetről. A szervezők természetesen biztosították az angol-francia, illetve francia-angol szinkrontolmácsolást.

Aki nem tudná: Kanadának ez a két, elméletileg egymással teljesen egyenértékű hivatalos nyelve, ami azt jelenti, hogy valamennyi szövetségi (tehát országos hatáskörű) állami szerv minden alkalmazottjának jól kell értenie és beszélnie mindkettőt. Ismerjük be: ez az elmélet, mert én is találkoztam olyan RCMP/GRC állományú rendőrrel, akinek a francia szókincse - hogy finoman fogalmazzak - azért hagyott némi kívánnivalót maga után. Angolul mindenki beszélt, franciául tökéletesen inkább csak a Québec-iek.

Én voltam az egyetlen, aki franciául adta elő a mondandóját. Nem feltűnési viszketegségből, de akkoriban nekem ez még mindig jobban ment egy kicsit, mint az angol.

A nyitónap végén odajött hozzám két Québec-i kolléga, megveregették a vállam és mondták, hogy már hallottak rólam, mert két évvel korábban már jártam Montréalban (az erről szóló poszt ide kattintva olvasható) és állítólag jó benyomást tettem a főnökeikre. Gyorsan meghívtak vacsorára, természetesen egy francia étterembe, ahol aztán nem csak ettünk, hanem (micsoda meglepetés!) ittunk is. És persze sokat beszélgettünk. Ekkor erősödött meg bennem a két évvel korábbi Montréal-i benyomás, hogy bizony tényleg létezik olyan, hogy franciakanadai identitás. És annyira bevágódtam náluk, hogy ezt követően ők is aktívan közreműködtek abban, hogy később névre szóló meghívást kaptam egy másik, kéthetes Vancouver-i kiképzésre. Na akkoriban kezdett terjengett rólam idehaza az a vicces pletyka, hogy a franciák és a belgák után biztos a kanadaiak is beszerveztek. Pedig sajnos nem.

Az azért még gyorsan elmondom, hogy nem mindenki nézte jó szemmel a viszonylag gyors szakmai előmenetelem. És hát az se tetszett mindenkinek, hogy ilyen sokat járok külföldre. Hogy úgy mondjam: volt két-három kolléga, akik egy kicsit (vagy nagyon) féltékenyek voltak az eredményeimre és meggyőződésük volt, hogy ők jobb operatív munkások, mint én, tehát inkább ők érdemelnék meg a csoportvezetői, alosztályvezetői, osztályvezetői, majd főosztályvezetői beosztásokat és nem én. De ilyenek mindig vannak (biztos te is találkoztál már hasonlóval szakmai pályafutásod során), sőt régen olyanok is akadhattak, akik akár még az elhárításnál is feljelentették az embert kémgyanúval a sok külföldi kapcsolata miatt. Ez utóbbi persze nem tényállítás, mindössze csak légbőlkapott példa volt részemről, hiszen honnan is tudhatnék én ilyen részleteket?!

De bármi volt is huszonsok évvel ezelőtt, az rég elmúlt, úgyhogy zárásul térjünk vissza a torontói kiképzésre.

A tíz nap nagyon érdekes volt, tele számomra új ismeretekkel és tanulságokkal, na és persze olyan telefonszámokkal és email-címekkel (ha jól emlékszem, nekem akkor datanet.hu-s magánemail-címem volt, céges még nem létezett), amiket aztán a munkám során roppant gyümölcsözően tudtam igénybe venni, ha gyors kérdésre gyors választ kértem valamelyik régiós partnertől. Röhögtünk is egy csomót a többi középkelet-európai kollégával azon, hogy Torontóba kellett kábé 7500 kilométert repülnünk ahhoz, hogy megismerkedjünk és jó szakmai kapcsolatokat alakítsunk ki. Már csak ezért is hálásak lehettünk az RCMP-nek.

(Az első képen a piszkos tizenkettő, ahogy az első naptól hivatkoztunk a csoportunkra. Amúgy meglepően meleg volt, legalábbis egy kanadai márciushoz képest. A frankofónok guggolnak. A második illusztráción az oklevél, amit a tanfolyam végén kaptam. Ez is ott lógott az irodám falán sokáig.)