RCMP-GRC

Nosztalgia

Huszonsok évvel ezelőtt tíz felejthetetlen napot töltöttem a Montréal-i RCMP* (akarom mondani GRC*) központjában, a Különleges Rendőri Műveletek Egységénél. Ez volt az első kanadai hivatalos utam, további kettő követte még (lesznek ezekről is posztok, az egyik ide kattintva olvasható).

Még mielőtt bárkinek eszébe jutna egy olyan megjegyzés, hogy "na, hát ilyesmire is költött a magyar rendőrség!", gyorsan le szeretném tisztázni, hogy ezeket az utakat tokkal-vonóval a kanadai kormány fizette a repülőjegytől a szállásköltségig; a magyar fél a külföldi napidíjamat állta, ami (ha jól emlékszem) úgy 12-15 dollár volt naponta. Hát az esti sörözésekre éppencsak elég volt, de szerencsére sokszor mások is fizettek egy-egy kört.

Kicsit fura nyelvgyakorlási körülmények voltak, hiszen az angolt és a franciát vegyesen használtam; mindig azon a nyelven mondtam az adott kifejezést, ami a kettő közül először eszembe jutott. Mondjuk ezzel pont így voltak a vendéglátóim is, szóval semmiféle fennakadást nem jelentett, sőt, nagyon értékelték a rugalmasságom 🙂

Ahogy azt említettem, néhányszor alkalmam volt közelebbről is megtekinteni az RCMP egyik-másik ügyosztályának működését és el kell mondanom, hogy minden szempontból és tekintetben irigylésre méltóak. Mindenük megvan, amiről egyenruhás mifelénk csak álmodhat: megfelelő technikai-logisztikai háttér, kiváló fizetések, nagyszerű felszerelés, KÖZBIZALOM (!!!), lakossági szimpátia, jó “vállalati kultúra”. Egy rövid sztori, hogy érzékeltessem az egyik receptet:

Két mountie-val (ez az RCMP-sek ottani beceneve) autóztam az egyik kétszer három sávos, töküres, szívszorítóan kiváló műszaki állapotban lévő autópályán hajnali háromkor, szélmentes, száraz időben, +15 fokban. A megengedett sebesség 110 km/óra. Mondanom sem kell, ennyivel megyünk; alattunk duruzsol a 4800 köbcentis, 275 lóerős, V8-as GM motor.

Egyszer csak elérkezünk egy táblához, amely 90 km/órás sebességet ír elő.

Szerintetek mit csinált Bower őrmester? Igen, eltaláltátok: lefékezett kilencvenre. Én meg néztem ki ostobán a fejemből, mert hirtelen nem értettem, hogy mi történt. Aztán elég gyorsan rájöttem, hogy semmi és hálistennek nem kérdeztem semmit.

Persze egy középkelet-európai zsaru ezen vigyorog magában, de ettől eltekintve valahol itt kezdődik a közbizalom és a rendőri hitelesség. Szerintem.

A piros dzsekis kolléga Michel (az angol anyanyelvűeknek Mike), aki a hétvégén elvitt egy Québec-i autentikus parasztbulira is, ahol friss tepertőt és hagymát ettünk ropogósra sült, még meleg kenyérrel, juharsziruppal (és mással...) bőségesen meglocsolva. Elképesztően finom volt, csak mondom. Érdemes kipróbálni.

Néhány kolléga egy roppant fura franciát beszélt, amikor egymás közt voltak. Ezt elsőre nem is nagyon értettem és azt hittem, hogy csak engem szívatnak. Aztán elmesélték, hogy ez az “akádiai” (Akádia egy régi francia-kanadai tartomány az ország legkeletibb részén) és született franciáknak is gondot okoz a dekódolása, úgyhogy ne érezzem rosszul magam. Nem is tudom mihez hasonlítani; kábé ilyen lehet, amikor egy Angliában felnőtt litván megpróbál franciául beszélni. De ezeknek ez az anyanyelvük…

*: Kanada elvileg kétnyelvű állam (noha a franciát inkább csak Québec-ben használják), ezért a Kanadai Királyi Lovasrendőrségnek (Royal Canadian Mounted Police) van hivatalos francia elnevezése is. Úgy látszik, a franciák nem annyira csípik a lovakat, mert a francia verzióból ez kimaradt: Gendarmerie royale du Canada (GRC), vagyis Kanadai Királyi Csendőrség a szervezet neve.

Azt már csak érdekességként említem, hogy az angol elnevezést hallottam már "Kanadai Királyi Hegyi Rendőrség"-nek is magyarítani egy szinkronizált filmben.