Népszavazás és hadüzenet
Amióta az ősember - azzal a szándékkal, hogy minimum harcképtelenné tegye ősembertársát - felmarkolta az első, kezeügyébe eső faágat vagy kődarabot, a háború és/vagy béke kérdése egyike az emberiséget foglalkoztató legégetőbb problémáknak. A hadviselés komoly dolog, nem csoda tehát, hogy demokráciákban az emberek (nevezzük őket polgároknak vagy szavazóknak) megpróbálnak minél nagyobb beleszólási jogot kiharcolni maguknak abban a kérdésben, hogy legyen vagy ne legyen háború.
1916-ban, az első világháború közepén (kábé egy évvel az USA hadbalépése előtt) nebraskai polgárok egy csoportja alkotmánykiegészítési javaslattal fordult az amerikai törvényhozáshoz. A beadvány azt tartalmazta, hogy még mielőtt a Kongresszus hadat üzenne bármelyik idegen hatalomnak, a szavazókat kötelező jelleggel kérdezzék meg, mit gondolnak az ötletről. Ha a szavazópolgárok többsége jóváhagyja, mehet a hadüzenet; ha elutasítja, akkor viszont nem. A nebraskaiak még egy kurflit is beletettek a módosítási javaslatba: mindenki, aki a háború mellett voksol, automatikusan jelentkezik önkéntesnek a hadseregbe, s mint ilyen, az igenek győzelme esetén vállalja a fegyveres szolgálatot a csillagos-sávos lobogó alatt. Hogy úgy mondjam: mindenki verje a saját farkával a csalánt.
A Kongresszus nem fogadta be az előterjesztést, érdemben nem is tárgyaltak róla, de az 1916-os ötlet később többször is előjött az amerikai történelem során. 1935 és 1940 között egy indianai demokrata képviselő, bizonyos Louis Ludlow többször is felvetette a népszavazás kérdését hadüzenet esetére (ő mondjuk kihagyta az automatikus önkéntességet, mint az "igen" voks következményét), de az ő javaslatát is lesöpörték az asztalról, noha önvédelem esetére (vagyis arra az esetre, ha az USA-t támadja meg idegen hatalom) ez nem is vonatkozott volna. A Kongresszus annak ellenére leszavazta, hogy a korabeli felmérések szerint az amerikaiak 75%-a jónak találta az ötletet.
Persze tudjuk, hogy a képviseleti demokrácia azt jelenti, hogy az emberek megválasztják a nekik legrokonszenvesebb képviselőiket, akik aztán a legfontosabb kérdésekben döntenek helyettük. Ez szerepel a mindenkori parlamenti képviselők munkaköri leírásában. Azt is tudjuk, hogy ha kigyullad egy ház, nincs idő arra, hogy bázisdemokrata alapon előtte összeüljünk és alaposan megvitassuk, melyik tűzoltóautó induljon és hány fecskendővel oltani. Nem véletlen az sem, hogy a legtöbb országban költségvetési és más neuralgikus kérdésekben nem is lehet népszavazást kiírni. Ettől függetlenül szerintem érdekes a problémafelvetés (különösen az a része, amelyik az önkéntesnek való jelentkezést tartalmazza), úgyhogy ezt az írás lehet vitaposztként olvasni. Remélem, sokan elmondjátok a véleményeteket a kommentszekcióban.
(A képen Franklin D. Roosevelt elnök, amint egy nappal a Pearl Harbor-i támadás után, 1941. december 8-án ellenjegyzi a Japánnak címzett kongresszusi hadüzenetet)
Önkéntességi kiegészítés nagyon menő!
Nem ismertem ezeket az ötleteket -- innen köszönet az ilyen és ehhez hasonló érdekességekért a blogon --, de nekem ez a 1916-os időzítés azt juttatja eszembe, hogy már látták közeledni a vészt és ki szerettek volna maradni belőle. Teljes joggal - teszem hozzá, de a világháborút megelőző években szerintem az USA külpolitikája is kb ezt a vonalat vitte. Vívtak ugyan háborúkat eleget ők is a saját kontinensükön, de nem ambicionálták, hogy az őshazában ők tegyenek rendet. De lehet ezt csak én látom bele.
Rátérve a vitaszekcióra:
Szimpatikus és kissé idealista elképzelés. Nem leszólni akartam, mert bármennyire is szeretnék benne hinni, szerintem van néhány komoly hibája hiányossága.
1) Ettől még lesznek háborúk. Először is, ahol ezt nem vezetik be, ott továbbra is a politikai döntéshozók (parlament, diktátorok, stb) kezében van a kezdeményezés, akik tetszőleges időben és térben támadhatnak meg más államokat, akár olyanokat is, ahol ez a rendelkezés bevezetésre került.
2) A háborúhoz nem kell hadüzenet, ld: Oroszország - Ukrajna, 2022 (de úgy érzésre kb a hadüzenetről az utóbbi évtizedekben leszoktak a hatalmak). Lehet, hogy az orosz közéletben ezt speciális hadműveletnek hívni, de ez attól még a világ többi részén háború kategóriába esik. Azt pedig, hogy máshol milyen törvényeket vezetnek be, még messzebbre vezet és még utópisztikusabb elképzelés.
3) Tetszik vagy sem, muszáj beszélni arról, hogy ezzel az államhatalom, mint az erőszakmonopólium birtokosa, nagyjából tökön szúrja magát, mert kvázi a saját fegyveres elrettentő erejét devalválja azzal, hogy a bevethetőségét korlátozza. Adott egy elmérgesedő konfliktus, ahol a másik fél simán arra blazírozhat, hogy látva a közhangulatot nincs oka, mitől félni, mert nem lesz belőle úgysem hadüzenet.
4) Ezzel kapcsolatban -- a jelen kor problémája szintén -- látható, hogy a közvélemény is igazából sokszor bizonyos narratívákat fogad be és fogad el, nem pedig saját kútfőből hozza meg a döntéseit. És akkor felmerül az a probléma is, hogy ki hogyan uralja a közbeszédet, esetleg mennyi befolyása van a másik országnak rá, stb (itt most nem a szuverenitásvédelmi hatóságra gondolok, de pl. az orosz dezinformációs műveletekre, a sajtó vakfoltjaira egy-egy messzebbről kibogozhatatlan konfliktus esetén, pl: izrael-palesztin)
Az önkéntes rész viszont annyira tetszik, hogy azzal nem akarnék vitatkozni - nagyon :) de muszáj :)).
+1) Ez a népszavazás akkor nem lenne annyira titkos és névtelen, ami két attríbútum jogelméleti szempontból pont az őszinte választás egyik feltétele. Mennyire hihetünk majd ennek az eredménynek, hogy nem befolyásolás alatt született? (szintén friss oroszországi példa, nagy pénz / zsold ígérete, stb)
+2) Akár bevonulnak a háborúpártiak akár nem, nem csak ők fognak harcolni, márcsak képzettségük és erőnlétük miatt sem. Hátországi munkaszolgálatnak megfelelő katonai szolgálattal viszonylagos biztonsággal át lehetne ezt vészelni sokaknak. Nem tudom, mekkora elrettentő erővel bírna ez. Idealisztikus vagy talán mára anakronisztikus az elképzelés.