ESIPN

Nosztalgia

Ezennel felavatom a Tiboru mesél új alsorozatát, ami személyes (és vállaltan nagyon szubjektív) emlékeket fog tartalmazni alulírott szakmai éveiből. Az ehhez tartozó posztok alcímként és egyik címkeként a "nosztalgia" szót kapják.

Nettó 19 (bruttó 29) évet szolgáltam rendőrként. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy ebből úgy 15 évet olyan beosztásokban dolgoztam, amelyek elég gyakran külföldi hivatalos utakkal jártak, illetve idehaza is sokszor külföldi kollégákkal kerültem szakmai viszonyba. Számos emlék kapcsolódik ezekhez a munkákhoz, amelyek közül sokat így utólag sem oszthatok meg a nyilvánossággal, de jónéhányat igen. Úgyhogy ezekkel összefüggő posztokat is fogok ezután közölni az eddigiek mellett, mondjuk két-háromhetente egyet. Remélem, nem fogjátok unni, de előre szólok: ezek általában hosszabbak lesznek, mint az eddigiek.

Kezdem az elején.

Jó néhány iskolába jártam eddigi pályafutásom során, de ez az egyetlen közülük, amelyiknek még mindig megvan az emlékzászlója. A Francia Rendőrfelügyelőképző Főiskoláról (ESIPN) van szó (2013 óta ENSP, mert központosítottak és most már egyetlen intézmény képzi a bűnügyes és az egyenruhás tiszteket), ahová 1991 szeptemberétől 1992 júliusáig jártam. A franciák a rendszerváltás után az elsők között voltak, akik felajánlották a Magyar Rendőrségnek, hogy szívesen kiképeznek már gyakorló rendőröket arra, hogyan művelik ezt a szakmát francia földön. Én bűnügyes voltam, tehát a bűnügyi felügyelőképzőre iskoláztak be. Az általánosban és a középiskolában nagyon szigorú franciatanárom volt, aki nem ismert tréfát, úgyhogy elég korán kénytelen voltam megtanulni a nyelvet.

Mondjuk nekem nem volt olyan nehéz, mint az anyaországiaknak, mert románul természetesen tökéletesen tudtam (temesvári vagyok, ott is érettségiztem) és hát az újlatin nyelvek végül is egy tőről fakadnak.

A főiskola Cannes-Écluse-ben volt. Ez a kisváros (de hívjuk inkább nagyobb falunak) a Yonne folyó mentén, Párizstól úgy 60-70 kilométerre található és a bentlakásos rendőrfősuli volt az egyetlen említésre méltó objektuma. Az ESIPN amúgy 17 hektáron terült el és minden volt benne, ami egy ilyen iskolába kell, a sportpályáktól a lőtéren és a taktikai szobákon keresztül a kocsmáig és a flippergépekig. És ami nagyon fontos: egyszemélyes szobák voltak a koleszban, úgyhogy nem kellett más lábszagát kerülgetnünk.

Minket magyarokat jól szétszórtak, mindenki más-más szakaszba került (én a huszonhetesbe), úgyhogy elsősorban franciákkal (és néhány afrikai országból érkező hasonszőrűekkel) haverkodtunk. Együtt tanultunk, a végén meg levizsgáztunk. Csak gépírásból, valami nemzetbiztonsági tantárgyból és angolból kaptunk felmentést, amúgy ugyanazt kérték számon tőlünk, mint a bennszülöttektől. Én a végső összesítésnél (ha memóriám nem csal) 78%-os lettem, ami azért nem rossz.

Az ösztöndíjunkat a Francia Köztársaság fizette, havi 4200.- FRF volt (akkori átváltási árfolyamon kábé 1200.- DEM, ha így könnyebb). Ebből havi 650.- frankot kifizettünk az ellátásért (szállás, kaja), a többit meg vagy eltetted, vagy elköltötted. Ami engem illet, főleg utazásra tapsoltam el a lóvét: hétvégeken és tanítási szünetben elmentem Londonba, Amszterdamba, Brüsszelbe, valamint természetesen Normandiába (lásd még partraszállás). Lazán belefért anyagilag, akárcsak a hétvégi Quartier Latin Párizsban, egy-egy étterem, vörösbor, sajt, könyvek és persze minden múzeum, meg ami még érdekelt. Akkor szerettem bele Párizsba, ami a mai napig tart.

Emlékszem, a diplomaosztó után külön bementem a tanulmányi osztályra, mert elfelejtettek sorszámot tenni a diplomámra. Mondtam nekik, hogy az márpedig kell, mert én Kelet-Európából jöttem és ott az a hivatalos irat, amin nincs sorszám, pecsét és legalább két aláírás, az szart se ér, engem meg agyonlőnek, ha ezzel így megyek haza. Azt felelték, hogy sorszámot tudnak adni, de még egy aláírást az iskola igazgatójáé mellé sajnos nem, a pecsét viszont az ott van, remélik nem lesz bajom.

Innen is látszik, hogy mennyire más a francia humorérzék.

Persze sorszám ide vagy oda, idehaza a diplomámmal (amint Toborként szerepelek, de esküszöm, hogy én kaptam!) fix kitörölhettem a hátsóm: senkit nem érdekelt, hogy hol voltam és mit csináltam egy évig. Írtam egy néhány soros jelentést, hogy elvégeztem a francia felügyelőképzőt, szolgálattételre jelentkezem, oszt jónapot. Senki soha meg nem kérdezte, hogy mégis mit tanultam, mi volt a jó, mit lehetne esetleg átvenni és alkalmazni hazai viszonyok között. Komolyan mondom: soha, senki. A személyügyes a BRFK-ról (akkor még a VI.-VII. kerületi Rendőrkapitányságon dolgoztam - ez a zöld egy kattintható link) elhajtott, amikor be akartam mutatni az oklevelem. Maga mit akar ezzel, mit csináljak vele? – kérdezte felháborodottan a néni, pedig még a leckekönyv-kivonatot is kikértem a franciáktól és azt is bevittem neki.

Kicsit csalódottan megkérdeztem az akkori, hetedik kerületi főnökömet (Horváth Dénes r. alezredes, bűnügyi osztályvezető, ritka normális arc volt, nagyon kedveltem): főnök, tényleg totál elbasztam ezt az évet, nem érek vele semmit? Rámnézett és azt válaszolta: ne hülyéskedj, szerintem te két hónap múlva már nem itt fogsz dolgozni. És nyugi: nem azért, mert kirúglak.

Mondjuk igaza lett. De erről majd máskor.

(Bocs, ez tényleg hosszú lett, de ígérem, hogy legközelebb jobban összekapom magam)