Bár már ketten is írták előttem, de: a hossza pont jó, ha elkalandoznál akár hosszabb is lehet - el fogjuk olvasni. Nagyon tetszik az ötlet és az írás is, köszönjük!
Az első kérdés: miért csak heti egy történet? A magyar puszta című témához én is csak annyit tennék hozzá, hogy engem 2002-ben nem vettek fel a Zrínyi-re, mert nem tudtam úszni és fekvőtámaszozni, ez pedig valamiért kellett nekik. Csak én parasztgyerekként soha nem láttam vizet a kádon kívül, a fekvőtámasz meg nem volt tananyag falun. Pedig már akkor is kiemelten érdekelt az informatika, a középiskolában saját programozói klubunk volt, az 1990-es évek végén már Java-val foglalkoztunk. Végül mérnök lettem, profi angol nyelvtudással, és hétszámjegyű válllakozói fizetéssel. Már akkor sem értettem, miért hagyják elveszni az ifjú tehetségeket, miért nem az lenne jó egy hadseregnek.
Hát a fegyveres erők (és iskoláik) sehol nem a rugalmasságukról híresek... Kivételek persze lehetnek (hálistennek vannak is), de az egyenruha valami miatt inkább a konzervativizmussal jár együtt és nem a liberális gondolkozással. Ezt aztán még tetézi a posztbolsevik kk-európai mentalitás, ami sajnos visszatérni látszik az egész magyar államigazgatásban...
Mondom ezt egykori zrínyisként (is).
Ami a heti nosztalgiaposztokat illeti: a Tiboru mesél alapirányultsága továbbra is a rövid, érdekességeket tartalmazó villámposzt (persze ez nincs gránitba vésve), a hosszabbak lesznek a kivételek :-)
Tűpontosan mutattad be azt az érdektelenséget, ami a hazai hozzáállást jellemezte az egyébként idehaza nem is létező tapasztalatokkal szemben, amiket 1992 forró nyarán hazahoztál. Nagyon hasonló tapasztalatokat éltem meg a Vám- és Pénzügyőrségnél, amikor két év külszolgálat urán 2006-ban hazatértem EU-s szakértő beosztásból. Talán annyiban még rosszabb is volt, mert nem egyszerű érdektelenséggel találkoztam, hanem igyekeztek mindenféle kreatív módon alám is tenni, hiszen ők úgy gondolták, én jókat nyaraltam két éven keresztül, amíg nekik csak a kemény munka jutott (amit szerintük helyettem végeztek). Aztán beszélgettem egyre több kollégával, ismerőssel a hazai rendvédelem mindenféle bugyrából, akik hasonlóan értékes tapasztalatokat gyűjtöttek külföldi tanulás, vagy munka során. Akkor értettem meg, hogy messze nem kivételes az a hozzáállás, amivel minket kezeltek, hanem inkább a főszabálynak tekinthető. A szervezeti önsorsrontásnak része is, hogy ha nyelveket beszélsz, akkor beskatulyáznak és te leszel a tolmács/fordító, de még inkább fel se vesznek, mert úgyis pályázni fogsz és elmész.
Hálistennek én már elég régen megszakítottam a hivatalos kapcsolatokat a magyar szervekkel, de az informálisak azért még működnek... Úgyhogy felelősen ki merem jelenteni, hogy a helyzet nem javult az elmúlt másfél évtizedben ebben a tekintetben, hanem inkább romlott...
Másrészt amit nem tudok es nem tudom publikus-e, hogy mikor jöttél át es milyen végzettséggel vagy esetleg azt itt szerezted meg, ami a rendőrséghez kell.
1987-ben jöttem át Magyarországra, mint harmadéves műegyetemista, de itt átnyergeltem tanárnak. 1990-ben (a választások után) szereltem fel a rendőrséghez, mert akkoriban nagy fiatalítási hullám indult be és diplomás, nyelveket beszélő újoncokat kerestek. Hát jelentkeztem. Aztán - meló mellett - elvégeztem a rendőrtiszti főiskolát, mindenféle hazai és külföldi továbbképzésen vettem részt, majd a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemet is letudtam (szintén meló mellett).
Nagyon szeretem a "nyelveket tudni jó dolog" facitú történeteket. A szüleim járattak engem mindenféle hülye különórákra, amíg el nem kezdtem lázadozni, de örökké hálás leszek nekik, hogy a nyelvtanulást soha nem engedték abbahagyni.
Ez hosszú lett? Egy jól megírt bevezetést olvastam 👍🏻
Nem is volt túl hosszú :-)
Bár már ketten is írták előttem, de: a hossza pont jó, ha elkalandoznál akár hosszabb is lehet - el fogjuk olvasni. Nagyon tetszik az ötlet és az írás is, köszönjük!
Az első kérdés: miért csak heti egy történet? A magyar puszta című témához én is csak annyit tennék hozzá, hogy engem 2002-ben nem vettek fel a Zrínyi-re, mert nem tudtam úszni és fekvőtámaszozni, ez pedig valamiért kellett nekik. Csak én parasztgyerekként soha nem láttam vizet a kádon kívül, a fekvőtámasz meg nem volt tananyag falun. Pedig már akkor is kiemelten érdekelt az informatika, a középiskolában saját programozói klubunk volt, az 1990-es évek végén már Java-val foglalkoztunk. Végül mérnök lettem, profi angol nyelvtudással, és hétszámjegyű válllakozói fizetéssel. Már akkor sem értettem, miért hagyják elveszni az ifjú tehetségeket, miért nem az lenne jó egy hadseregnek.
Hát a fegyveres erők (és iskoláik) sehol nem a rugalmasságukról híresek... Kivételek persze lehetnek (hálistennek vannak is), de az egyenruha valami miatt inkább a konzervativizmussal jár együtt és nem a liberális gondolkozással. Ezt aztán még tetézi a posztbolsevik kk-európai mentalitás, ami sajnos visszatérni látszik az egész magyar államigazgatásban...
Mondom ezt egykori zrínyisként (is).
Ami a heti nosztalgiaposztokat illeti: a Tiboru mesél alapirányultsága továbbra is a rövid, érdekességeket tartalmazó villámposzt (persze ez nincs gránitba vésve), a hosszabbak lesznek a kivételek :-)
Azt gondolom, hogy ilyen helyekre tipikusan nem az jelentkezik fel, aki úúúútál olvasni. :-)))
Az érdekes, jól elmesélt történetek nem lehetnek túl hosszúak. Nagyon várom a folytatást, ami legalább olyan hosszú legyen, mint a mostani.
Tűpontosan mutattad be azt az érdektelenséget, ami a hazai hozzáállást jellemezte az egyébként idehaza nem is létező tapasztalatokkal szemben, amiket 1992 forró nyarán hazahoztál. Nagyon hasonló tapasztalatokat éltem meg a Vám- és Pénzügyőrségnél, amikor két év külszolgálat urán 2006-ban hazatértem EU-s szakértő beosztásból. Talán annyiban még rosszabb is volt, mert nem egyszerű érdektelenséggel találkoztam, hanem igyekeztek mindenféle kreatív módon alám is tenni, hiszen ők úgy gondolták, én jókat nyaraltam két éven keresztül, amíg nekik csak a kemény munka jutott (amit szerintük helyettem végeztek). Aztán beszélgettem egyre több kollégával, ismerőssel a hazai rendvédelem mindenféle bugyrából, akik hasonlóan értékes tapasztalatokat gyűjtöttek külföldi tanulás, vagy munka során. Akkor értettem meg, hogy messze nem kivételes az a hozzáállás, amivel minket kezeltek, hanem inkább a főszabálynak tekinthető. A szervezeti önsorsrontásnak része is, hogy ha nyelveket beszélsz, akkor beskatulyáznak és te leszel a tolmács/fordító, de még inkább fel se vesznek, mert úgyis pályázni fogsz és elmész.
Hálistennek én már elég régen megszakítottam a hivatalos kapcsolatokat a magyar szervekkel, de az informálisak azért még működnek... Úgyhogy felelősen ki merem jelenteni, hogy a helyzet nem javult az elmúlt másfél évtizedben ebben a tekintetben, hanem inkább romlott...
Ez a poszt csak a mai TLDR korban tűnik hosszúnak
Ez nem hosszú. Sajnálom :(
Másrészt amit nem tudok es nem tudom publikus-e, hogy mikor jöttél át es milyen végzettséggel vagy esetleg azt itt szerezted meg, ami a rendőrséghez kell.
1987-ben jöttem át Magyarországra, mint harmadéves műegyetemista, de itt átnyergeltem tanárnak. 1990-ben (a választások után) szereltem fel a rendőrséghez, mert akkoriban nagy fiatalítási hullám indult be és diplomás, nyelveket beszélő újoncokat kerestek. Hát jelentkeztem. Aztán - meló mellett - elvégeztem a rendőrtiszti főiskolát, mindenféle hazai és külföldi továbbképzésen vettem részt, majd a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemet is letudtam (szintén meló mellett).
Röviden ennyi :-)
A ZMNE-n milyen szakon végeztél?
Azt sose tudtam fixen megállapítani, de a diplomámon az írja, hogy "Okleveles biztonság- és védelempolitikai szakértő" :-)
Nagyon szeretem a "nyelveket tudni jó dolog" facitú történeteket. A szüleim járattak engem mindenféle hülye különórákra, amíg el nem kezdtem lázadozni, de örökké hálás leszek nekik, hogy a nyelvtanulást soha nem engedték abbahagyni.
Még....
Látod Tibi!
Azt hitted ismeted a rendszert belülről, de mégis többször szerzett még meglepetést.
Plusz azóta szerintem csak romlott a helyzet 😪
Köszi a megosztást. Kiváncsian várom a többi epizódot.
Sajnos inkább rövid az írás, mint hosszú! :)
Azt lehet tudni, hogy választottak ki a képzésre? Pláne, hogy viszonylag újnak számítottál a cégnél...
A francia nagykövetség rendőrségi összekötőtisztje franciául jól beszélő magyar rendőröket keresett.
1991-ben voltunk vagy 15-en ilyenek. Mindenkit behívtak felvételi beszélgetésre (persze az ORFK-val közösen) és én a kiválasztott 10 között voltam :-)
Dehogy hosszú, olvastam volna még szívesen :)
Szuper bejegyzés, egyáltalán nem túl hosszú, várom a folytatást :)