A kezdetek

Nosztalgia

A kronológia nem az erősségem, hiszen igazából ezzel a poszttal kellett volna kezdenem a nosztalgia-sorozatomat. De remélem, így is élvezhető lesz.

Talán már említettem, hogy 1990 augusztusában szereltem fel a rendőrséghez. Már korábban is szerettem volna zsaru lenni, de úgy voltam vele, hogy megvárom, amíg a komancsok elhúzzák a belüket. Mivel akkoriban a VII. kerületben tanítottam egy általános iskolában és ott is laktam, értelemszerűen a kerületi kapitányságon jelentkeztem. Viszonylag gyorsan fel is vettek és a Bűnügyi Osztály TT-alosztályán (akkoriban így hívták a későbbi GV-t, vagyis gazdaságvédelmet: társadalmi tulajdon védelme alosztály) kezdtem a szakmát, ráadásul törzszászlósként, mert már volt egy civil diplomám. Gyorsan elvégeztem egy hathetes bűnügyi gyorstalpalót, amit a hozzám hasonlóknak szerveztek, majd később persze letudtam a francia ESIPN-t (ez a zöld link kattintható), majd a magyar Rendőrtiszti Főiskolát is, levelezőn.

Ez itt alul a kinevezési papírom. Mivel már úgy 30 éve más a lakcímem, az utcanevet olvashatón hagytam, a házszámot, emeletet és ajtószámot viszont kitöröltem, nehogy a rajongók elkezdjék zaklatni a most ott lakókat. Az emléktábla még várhat.

Szóval a TT-re kerültem (és nem a monogramom miatt!), ahol minden olyan ügy hozzánk tartozott, ami nem volt erőszakos; ezekkel az utóbbiakkal a társ-alosztály, a bűnüldözési foglalkozott. Változatos nyomozásokban vettem részt, persze VI.-VII. kerületi szinten (a két pesti kerületnek közös, összevont kapitánysága volt): dolgoztam lopások, rongálások, sikkasztások, csalások felderítésében, na és román nyelvtudásom miatt minden olyan aktát rám szignáltak, amelyben románok voltak vagy az elkövetők, vagy a sértettek, vagy a tanúk. Tolmács természetesen járt nekik, de mégiscsak más az, ha a nyomozó nem szorul feltétlenül fordításokra az eljárás során. És az is nagyon hasznos tud ám lenni, ha jegyzőkönyvön kívül is tud egy kicsit beszélgetni az érintettekkel.

Emlékszem az első saját ügyemre, valamikor 1990 vége felé történt. A Majakovszkij (bocs: Király) utcában volt egy barkácsbolt, ahonnan elloptak egy ütvefúrót. A kezdők szerencséje mellém szegődött, mert a tolvaj olyan idióta volt, hogy három nap múlva bevitte az innen kábé 100 méterre található műszaki bizományiba. Mivel előző nap én is jártam ott és megkértem az eladókat, hogy hívjanak fel, ha valaki egy olyan ütvefúrót akar értékesíteni, amilyen a lopott cucc volt, ez megtörtént. Kimentem, lecsekkoltam és azonosítottam a szerszámgépet, ráadásul a balfék tolvaj még a telefonszámát is megadta, hogy hívják fel, ha sikerült eladni a cuccot. Felhívták, a csávó 20 perc múlva lelkesen megérkezett, ahol két társammal már nagyon vártuk. Eleinte tagadott, de mivel priuszos volt, házkutattunk egyet nála (ott lakott a közelben), ahol további lopott és körözött dolgokat találtunk: szerszámokat, rádiókészülékeket, biciklit, stb. Végül elvitte a balhét, én meg örültem, mint majom a farkának. Oké, elismerem: nem volt egy túl komplikált eset (Poirot biztos visszautasította volna az erre szóló megbízást), de nekem az első volt és talán viccesen hangzik, de nagyon büszke voltam magamra.

Ez itt felül a véglegesítési dokumentumom, mert 1990-ben egy év próbaidővel vettek fel, ennek lecsengése után váltam igazi “végleges” rendőrré. És ekkorra már törzszászlósból alhadnaggyá lettem (főtörzszászlósi rendfokozat akkor még nem volt).

De hogy valami izgalmasabb témát is érintsek: a régi szép időkön elmerengve eszembe jutott egy régi akciónk, amikor mindenféle társszervvel közösen a Lövölde téren működő egyik, kocsmának álcázott kuplerájban razziáztunk és házkutattunk egy nagyot. Talán mondanom se kell, senki nem örült nekünk: se a lányok, se a vendégek, se a kidobók, de ez sose volt benne a munkaköri leírásunkban.

Volt ennek a bordélyháznak egy szeglete, ahol a lány kiválasztása előtt a szemérmesebb kuncsaftok leguríthattak egy-egy italt, kvázi célzóvízként. Na, itt is üldögélt néhány, tisztes családapának tűnő középkorú férfi, akik közül az egyik - meglehetősen hangosan - méltatlankodva azt mondta, hogy ő csak egy sört meginni ugrott be és nem érti, miért igazoltatjuk. Talán tilos sörözni?! Az egyik kollégám (akinek sokat köszönhetek a csak a gyakorlatban elsajátítható szakmai fogások terén) ekkor ránézett és csak annyit mondott neki halkan: uram, szerintem meg kuplerájba baszni jár az ember! És ismételten kérem a személyijét, most!

Az önérzetes úriember (akinek a személyi igazolványából kiderült, hogy az egyik állami nagyvállalatnál főmérnökként dolgozik) csak pislogott néhányat, majd enyhén reszkető kézzel átadta a kért okmányt és odasúgta neki: talán tudok valamit segíteni, ha beszélhetünk egy kicsit…

A kolléga ekkor hozzám fordult és megkért, hogy hozzak neki egy pohár vizet. De ne siess, nehogy kilötyögjön! - tette hozzá szigorúan, de közben mintha megrebbent volna az egyik szeme. Amikor úgy tíz perc múlva visszatértem (természetesen egy pohár vízzel), észleltem, hogy a házkutatás eredményes volt, mert az egyik szoba éjjeliszekrénye mögötti üregben a szemfüles nyomozók találtak egy zacskót, benne vagy 50 darab, kézzel sodort, fura szagú cigarettával. Persze nem állítom, hogy a főmérnök igazoltatásának és a füves cigik megtalálásának volt köze egymáshoz, elvégre véletlenek mindig voltak, vannak és lesznek is a jól végzett bűnüldöző munka során.

Az akció után, másnap délelőtt leültünk és néhány kávé mellett beszélgettünk egy jót a kapitányságon, ahogyan ez rendőri körökben szokás (és íratlan szabály). Nyugtáztuk, hogy az egyik kolléga egy apró hibát elkövetett ugyan, de az ügy szempontjából nem volt különösebb jelentősége: a nagy stressz és a fáradtsága miatt az egyik, már kiürült gyufaskatulyával együtt véletlenül kidobta az a papírdarabkát is, amire a főmérnök adatait írta fel, úgyhogy őt tanúként sem lehetett utólag beidézni, mert senki nem emlékezett a részletekre. De mint mondtam: ennek már nem volt jelentősége, hiszen rajta kívül is volt egy csomó tanúnk. És hát ő amúgy is csak sörözni volt ott (egy főmérnök sose hazudik!).

Ez van, az ember néha hibázik. A kolléga kapott egy szóbeli ejnyebejnyét a górétól (Deák Feri, nyugodj békében!), oszt jónapot. Többé nem fordult elő hasonló baki.

Amúgy ez volt az első kupi, ahol alaposan körülnézhettem. Azért mondom, hogy az első, mert pályafutásom során később volt alkalmam további hasonló intézményeket is megnézni közelebbről (Párizsban is). Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy minden ilyen alkalom mögött kizárólag szakmai apropó állt, vagyis rendőrként voltam ott, nem ügyfélként!

(Az utolsó képen egy 16. századi bordélyházról készült festmény, Joachim Beuckelaer holland művész alkotása. A Lövölde téri nem pont így nézett ki.)