Az Idegenlégió főhadiszállása

Nosztalgia

Úgy három hónappal ezelőtt beszámoltam életem első idegenlégiós élményéről. Elég szép kattintásszámot ért el, úgyhogy akkori ígéretemhez híven most következzék a folytatás.

A korzikai egy hét alatt az ottani - hivatásos és sorállományú - katonákkal folytatott beszélgetések során olyan információkhoz jutottam, amelyek arra utaltak, hogy nem ártana beugrani a Légió főhadiszállására és ott is beszélni egy-két emberrel. Na és belenézni néhány, már irattározott dossziéba.

Az engedélyt az Aradi utcából és a franciáktól is gyorsan megkaptam, úgyhogy hazafelé menet megálltam Aubagne-ban (ejtsd: Obánny). Ez a - biztos ismertebb - Marseille-től kábé 20 km-re keletre fekvő kisváros 1962 óta a Francia Idegenlégió központi székhelye. Ezt megelőzően a központja az algériai Sidi Bel Abbès-ben volt (talán a Rejtő-életműből sokaknak ismerős ez a név), de amikor a franciák elengedték egykori gyarmatuk kezét (remélem szépen fogalmaztam), átcuccoltak az Aubagne-i Vienot laktanyába és azóta is ott vannak. Az első képen az itteni főparancsnokság díszplakettje, amit szintén a "soha meg nem válnék tőle" kategóriába sorolok.

Itt szintén egy alezredes (Jean-Paul) fogadott, aki - mint borozás közben utólag kiderült - ezt megelőzően természetesen felhívta a Camp Raffali-i kollégáját (lásd a már említett novemberi posztomat) és tájékozódott arról, hogy jó fej vagyok-e. Úgy tűnt, hogy igenlő választ kapott, mert ő is nagyon korrekt és barátságos volt, mindenben segített. Az itteni két nap során a felmerült kérdések jelentős részére (saccra mondom: úgy 75-80 százalékára) érdemi és azonnali válaszokat kaptunk, ami a hozzáértők szerint elég ritka, hiszen a Légió sose kedvelte igazán a környezetükben szimatoló rendőröket.

Azért használom a többes számot (“kaptunk”), mert itt egy budapesti magyar kolléga is csatlakozott hozzám, akinek szintén voltak kérdései, de mivel ő nem beszélt franciául, természetesen álltam a rendelkezésére. Ő néhány éve elhunyt. Karcsi, nyugodj békében!)

Kitartó olvasóim már biztosan tudják, hogy nosztalgia-sorozatomban konkrétumokról nagyon kevésszer írok, mert tényleg nagyon odafigyelek arra, hogy sem hazai, sem külföldi minősített (vagyis bizalmas, esetleg titkos) adatot még véletlenül se kotyogjak el, nehogy seggbe rúgjanak. Most sem lesz másként, tehát azt, hogy mire voltam kíváncsi az Idegenlégió adat- és irattárából és pontosan milyen támogatást kaptam Bustos alezredestől és munkatársaitól, már csak önvédelmi okokból sem fogom elmondani. A lényeg: frankón nem loptam a napot. Oké, elismerem: volt egy kis szabadidőm is, amikor például meglátogattam a főparancsnokság alakulótere mellett található múzeumot, ami az Idegenlégió múltját és hagyományait mutatja be. Ha arra jártok, ne hagyjátok ki; van ott egy pár magyar vonatkozású kuriózum is!

Azért néhány, a Vienot laktanyában megtudott érdekességet elmondhatok; szerencsére az ezekről szóló firkáimat nem dobtam ki. Például hogy 1831-2003 között a Francia Idegenlégióban összesen 4792 magyar szolgált. Azt is megkérdeztem, hogy hány román. Senki nem kérdezett vissza, hogy ez miért fontos nekem, elvégre ők igazán megszokhatták a multikulturális érdeklődést, csak válaszoltak: 1843. Érdekes összehasonlítani a két számot, ugye? A rekordot messze a németek tartják 228439 fővel. Megismétlem: ezek 2003-as számok, aktuálisabbakkal nem rendelkezem.

Azt is megkérdeztem, hogy mi van azokkal az újoncokkal, akik egy hangot se beszélnek franciául (mert a francia nyelvismeret a toborzásnál csak előny, de nem kötelező). Elmesélték, hogy egyrészt minden ilyen katona kap egy kisszótárat, ami a legfontosabb 400-450 francia szót tartalmazza az újonc anyanyelvére lefordítva (persze főleg azokat, amelyek különböző parancsszavak, katonai kifejezések és utasítások), másrészt a frankofon (franciául beszélő) legénységi állományú katonák kapnak két-három "tanulót", akiket ők tanítanak franciára. Ha azonos anyanyelvű "mentor" van, az szuper, de előfordul, hogy pl. egy franciául már elboldoguló lengyel fog franciára tanítani egy görögöt vagy horvátot. Ezt azért elképzeltem magamnak :-)

És akkor most zárásként egy kis magyarázat az utolsó két fotón látható emlékműhöz.

Miután a franciák feladták az észak-afrikai területeiket és a vezérkart áttelepítették Aubagne-ba, mivel a légiósoknál a hagyományok tisztelete borzasztóan erős motiváció, a Camerone-i ütközet* századik évfordulóján fogták a nyolcvan tonnás emlékművet, szétszedték, átszállították a Földközi-tengeren az új alakulótérre, ahol ismét összerakták. Az emlékmű egy földgolyót ábrázol, amely pálmaágakon pihen és négy, különböző történelmi egyenruhába öltözött idegenlégiós vesz körül. A két felirat: Honneur et fidelité (Becsület és hűség), illetve La Légion a sés morts (A Légió a halottainak). A fotókon (amiket az egyik, mellesleg olasz tizedes készített igazi analóg, azaz filmes fényképezőgéppel és amiknek a minősége sajnos elég gyengus, de ahogy Jean-Paul viccelődve mondta: őket nem azért tartják, hogy fotóművészkedjenek), szóval a fotókon látható három alak balról jobbra: alulírott, Bustos alezredes (aki akkor már a Becsületrend kitüntetettje volt!) és Karcsi kollégám (RIP).

A Légiónak több mottója és jelmondata van, a “Legio patria nostra”-t (A Légió a mi hazánk) nagyon sokan ismerik. De van egy másik is, amit a veteránszövetségük használ: Légionnaire un jour, légionnaire toujours! Azaz: Egy napig légiós, mindörökké légiós!

*: az Idegenlégió számára emblematikus csatáról itt olvashatsz részletesen. Igen, ezt is én írtam néhány éve.