Hét hónappal ezelőtt meséltem nektek a legrövidebb háborúról (a zöld link kattintható), úgyhogy itt az ideje a - bizonyos tekintetben - leghosszabbról is megemlékezni.
Időszámításunk előtt 400-500 évvel a Földközi-tenger térségében két nagyhatalom nézett egymással farkasszemet: a Római Köztársaság és Karthágó. Mindketten a teljes mediterrán világ feletti abszolút kontrollra és kereskedelmi befolyásra vágytak. Az egyre élénkülő szembenállás végül három, egymást követő fegyveres konfliktusba torkollott: ezek voltak a pun háborúk. Az első kettő (ie. 264-241, illetve ie. 218-201 között) római győzelemmel és hivatalos békekötéssel végződött. Ezek következményeként Karthágó nem semmisült meg ugyan, de egyre jobban veszített jelentőségéből és befolyásából, ráadásul nagyon komoly területeket is átengedett Rómának (Szicília, Szardínia, stb.).
A rómaiak azonban sose bíztak abban, hogy egykori vetélytársuk képes a seggén maradni. A szenátusban folyton akadtak olyan radikálisok, akik szerint a két állam egymás mellett élése akkor sem megoldás, ha Karthágó gyakorlatilag Róma vazallusává (és gabonaraktárává) vált. Biztos sokaknak ismerős például egy Cato nevű tribunus (majd quaestor, aedilis, praetor, konzul és cenzor), aki éveken keresztül minden beszédét, függetlenül ennek tartalmától a következő mondattal fejezte be:
Ceterum censeo, Carthaginem esse delendam!
vagyis
Amúgy meg úgy gondolom, hogy Karthágónak vesznie kell!
Száz szónak is egy a vége: ie. 149-ben Róma megindította a végső támadást az észak-afrikai város ellen. A harmadik pun háború három évig tartott, majd egy tíznapos városostromot követően a légiók áttörték a falakat, behatoltak Karthágóba és gyakorlatilag a földdel tették egyenlővé a 180-200 ezres települést. Az utcai harcokban akit lehetett, azt lemészárolták, az életben maradt mintegy 50 ezer karthágóit meg lazán eladták rabszolgának.
Hát ismerjük el, hogy nem ez volt Róma legdicsőségesebb háborúja, de most nem ezzel az aspektussal foglalkozunk.
A harmadik pun háború tehát ie. 146-ban ért véget, de semmiféle hivatalos lezárásra (békekötésre) nem került sor. Annak ellenére, hogy a rómaiak imádták az adminisztrációt és a bürokráciát, úgy voltak vele, hogy egy totálisan megsemmisített ellenséggel semmi értelme szerződéseket és megállapodásokat kötni.
Na, lassan megérkezünk a poszt tulajdonképpeni apropójához.
1956-ban az addig francia protektorátusként működő Tunézia (Karthágó ma az itteni főváros, Tunisz egyik külvárosa) kikiáltotta függetlenségét. Ekkoriban kezdték egyesek pedzegetni, hogy Olaszország és Tunézia, még pontosabban Róma és Karthágó városa alá kéne írjon egy szimbolikus nyilatkozatot, amiben egyrészt rögzítik, hogy a harmadik pun háborúnak hivatalosan is vége, másrészt meg mindkét fél kötelezze el magát a kölcsönösen előnyös együttműködés kialakítására.
A diplomáciai gesztus megvalósulására közel harminc évet kellett várni, míg 1985. február 5-én az akkori római és karthágói polgármester (Ugo Vetere, illetve Chedly Klibi) találkoztak Tuniszban és az elnöki rezidencia dísztermében ünnepélyesen aláírtak egy jelképes békekötési és együttműködési szerződést a két város között.
Persze közjogi jelentősége nem igazán volt a dolognak, de hivatalosan így lett vége a harmadik pun háborúnak. Alig 2131 évet kellett várni a paktumra.
Kultúrtörténeti szempontból kérdezem leginkább: mi és menníire lehetett volna más a Földközi tenger partvidékén, ha Karthágót nem semmisítik meg?
Egyébként Hannibál korábban kapus volt :) (gondolom, mindenki ismeri ezt)
Ügyes :D