Római légiós érdekességek

Megint egy nagyon hosszú poszt következik, de mivel ismét az egyik kedvenc témámról mesélek, megértéseteket kérem. A római légiók mindig is érdekeltek. Természetesen nem akarom magamra haragítani a hivatásos/amatőr történészeket és a professzionális légió-kutatókat, ezért gyorsan - és sokadszor - leszögezem: nem tanulmányt akarok a képernyőtökre varázsolni, hanem mindössze pár érdekességet. Már többször mondtam: nem vagyok hivatásos hadtörténész, mindössze érdeklődő laikus, aki persze igyekszik odafigyelni a forrásai hitelességére, de távolról sem tévedhetetlen.

Lássuk akkor a témát.

Először is itt van ugye az elnevezés, ami máris legalább két táborra szakítja a szakértőket is. Van, aki szerint a legio szó latinul egyszerűen sorozást jelent (tehát sorozott, azaz NEM önkéntes katonákról volt szó), mások szerint a lego ige tehet róla. Lego, legare = összeköt(ni), s ezt úgy tessék érteni, hogy a légió (bocs: a Légió; a továbbiakban: L.) volt az a kötőanyag, amely a Birodalmat összetartotta. Ez egy kicsit költőinek tűnik, de hát a rómaiak szerették a költészetet és az érzelmes hasonlatokat.

A L. ab start nehézgyalogságból állt. Lányoknak mondom, hogy ez nem túlsúlyos, pufók katonákat jelent, hanem azt, hogy nem csak körömreszelővel voltak felfegyverkezve, de ennél mélyebben most ne menjünk bele a haditechnikai ínyencségek boncolgatásába (talán majd máskor). A lényeg itt az, hogy a rómaiak alapjában véve sokáig gyalogos náció voltak. Persze tenyésztettek és használtak lovakat is, de katonai erejük lényegét évszázadokig a gyalogos csapatok jelentették. Egy-egy tökösebb, karizmatikusabb parancsnokkal az élen egy L. naponta akár 60-70 kilométert is le tudott zavarni jelentősebb izomláz nélkül és ebbe a pisiszüneteket is beleszámítjuk. Ez persze a domborzattól, az útviszonyoktól és az időjárástól is függött, na és persze az állomány fizikai kondíciójától.

Ez a távolság persze eltörpül a Birodalom méretei mellett (fénykorában a kelet-nyugati kiterjedése lehetett úgy 5-5,5 ezer, az észak-déli pedig 2,5-3 ezer kilométer); na ezért is állomásoztak a L.-k szanaszét, a mostani angol-skót határtól a Balkánon keresztül a Kaukázusig. Rohamtempós menetelésre főleg olyankor kellett számítaniuk, amikor egy ambiciózusabb hadvezér (a tiltások ellenére) azzal akarta beszaratni a Szenátust, hogy átkelt mindenféle határfolyókon és belengette a fővárosnak a lompost (lásd még a Rubicon esetét a dobókockákkal és Cézárral).

Egy teljesen feltöltött L. létszáma évszázadokon keresztül 4-5 ezer fő körül mozgott, vagyis egy mai, NATO-szabvány szerinti dandárnak felelt meg. A L. általában 10 cohors-ból állt (ez a maga 450-500 emberével egy mai zászlóalj hozzávetőleges létszáma). Minden cohors-ban volt 6-7 centuria, egyenként 75-85 katonával. Legyen ez század (ha már a latin neve úgyis ezt jelenti). Hangsúlyozom, hogy ezek átlagos számok; létezett 3 ezer fős légió és 6 ezer fős is. És azt is tegyük hozzá, hogy mindez kábé az iu. 4. századig volt így, mert ezt követően egy légió átlagos létszáma 1000-1200 főre csökkent.

Hogy mit adott a római hadművészet, illetve a L. az emberiség kultúrtörténetének és több tucat mai nyelvnek? Csak két példa a rengeteg közül:

- A taktikai-hadműveleti hírszerzést, felderítést végző alegységek állományát speculatores-nek hívták. Ők spekulálták ki az ellenséges erőket és szándékokat.

- A mariusi reformokig (vagyis ie. 100 körülig, amikor is megalakulnak a 60-80 fős centuriák) a L.-nak volt egy 120 fős egysége, amit manipulus-nak neveztek. Úgy tartották, hogy ekkora egységet egy parancsnok még viszonylag könnyen tud irányítani, kezelni (vagyis manipulálni) a harcmezőn.

Beszéljünk egy kicsit a pénzről is.

Számos forrás szerint (amikkel természetesen lehet vitatkozni a kommentek között) egy átlagos, mezei légionárius napi zsoldja (az alapbér) mintegy 200 éven keresztül úgy 10-12 as körül mozgott. Ez évente kábé 230-250 denariust jelentett. Ha hinni lehet a közgazdász-történészeknek (persze ebben sincs egyetértés köztük), akkoriban egy denarius vásárlóereje nagyjából és átlagosan annyi volt, mint ma 18-20 euróé. Ez annyit tesz, hogy egy közlégiós évente úgy 2 millió forintnyit vágott zsebre nettó. Ez elég karcsúnak tűnik, de ehhez még hozzájött a hadjáratok során szerzett zsákmány bizonyos hányada, ami teljesen törvényesen járt a katonáknak. Meg amit összelopkodott a harctéren a hulláktól, sebesültektől és a kirabolt településeken. Ja: a kaját-piát-szállást az állam fizette és egy ideig ingyen volt az egyenruha és a fegyver is.

• Az infláció nem volt ismeretlen jelenség a római korban sem, de mivel ez nem közgáz-blog, nem akarok ezzel foglalkozni. A lényeg: a fenti konverziók a legvalószínűbb számításokon alapulnak. Olvastam olyan találgatást is, hogy egy denarius vásárlóereje 80 mai dollár, de olyat is, hogy 10 dollár. Ez van; nyugodjunk bele :-)

A helyzet értékeléséhez még egy apróság: a katonaidő akkoriban átlagosan 16-20 év volt. Ezt nem egyfolytában kellett leszolgálni, hanem a különböző hadjáratok függvényében. Olyan is előfordult, hogy a 16 évből valaki összesítve mondjuk csak 5 évet szolgált egyenruhában és fegyveresen. Persze voltak továbbszolgálók is, mint például Petronius Fortunatus, akiről ebben a posztban írtam bővebben. A leszolgált idő után minden obsitos katona kapott 2-3 ezer denarius, vagyis úgy 16-24 millió forintnyi végkielégítést (ez volt a praemia, vagyis a prémium) és/vagy egy jó kis darab megművelhető földet valahol a Birodalomban. A segédcsapatokban (auxiliares) általában olyanok szolgáltak, akik nem voltak római állampolgárok, de 20-25 év szolgálat után ezt automatikusan megkapták.

Hogy árakról is beszéljünk: egy as-ba (vásárlóerőn nagyjából 550 mai forintba) került egy fél kilónyi kenyér vagy egy liter olcsóbb bor. Ugyanennyiért vállalt be egy C-kategóriás külvárosi római prosti egy nagyon-nagyon gyors menetet. Hogy ez drága kenyeret vagy olcsó kurvát jelent, döntse el mindenki maga.

Ha hivatásos katonák is vannak olvasóink között, most vegyenek be egy nyugtatót, számoljanak százig, relaxáljanak és csak ezt követően olvassák tovább. Egy primus pilus beosztású főtiszt (nagyjából megfelel a mai ezredeseknek) az alapbér hatvanszorosát kapta (úgy 120 millió forint). A primi ordines-ek (kábé alezredes) a harmincszorosát (60 millió forint), míg a közismert centuriók (úgymond századosok) a tízszeresét, vagyis évente úgy 20 millió forintnak megfelelő denariust. Nem vagyok naprakész a magyar honvédségi illetményekben, de nagyon meglepne, ha egy átlagos magyar százados napjainkban évente több, mint tízmilliót vinne haza. De ellenpéldákról szívesen olvasnék, ha bekommentelitek.

Zárásként még annyit, hogy ezt a posztot tényleg csak érdekességként írtam, az ebben szereplő adatokat megbízható forrásoknak tűnő tanulmányokból és más, történészek által jegyzett írásokból ollóztam össze. Mivel a (had)történelem nem egy egzakt tudomány, biztos vannak köztetek, akik ki tudják egészíteni vagy pontosítani az általam felsorolt adatokat. Amúgy is azt tapasztaltam, hogy a római légió témaköre legalább annyi emberben felébreszti a mélyen szunnyadó ókortörténészt, mint ahány gépészmérnökről, cukrászról, műkörmösről vagy BKV-ellenőrről a Covid alatt kiderült, hogy valójában elsőosztályú járványtani szakértő.

Hajrá, jöhetnek a szakértői (és a laikus) kommentek!