És akkor folytassuk a "nosztalgia" sorozatot egy coming outtal. Még mielőtt bárki félreértené: ez itt az első képen életem első (de nem utolsó) rabosítási fotója.
A hír szenzációértékéből valamelyest levon az a tény, hogy ez 1992. január 22-én készült a francia rendőrség felügyelőképző főiskoláján (ESIPN) Cannes-Écluse-ben, amiről a múltkor már írtam egy posztot. Krimináltechnikai foglalkozáson gyakoroltuk, hogy a bűnügyi nyilvántartás érdekében hogyan kell a rosszfiúkat (és lányokat) lefényképezni. Párokba rendeződtünk és egymást fotóztuk, majd kielemeztük az eredményt. Természetesen daktiloszkópiát is tanultunk, de az ujjnyomrögzítésről sajnos nem maradt fenn képi bizonyítékom.
A fotón olvasható "Martinez Carole" nem az első fedőnevem, hanem az egyik csoporttársam frankó neve, ugyanis nem azét kellett feltünteni rajta, akit a kép ábrázol, hanem a fotót készítőét, hiszen az ő munkáját értékelték az oktatók, nem az alanyét. Sajnos Carole fényképe (amit én készítettem és ami alatt az én nevem szerepel), nincs a birtokomban. Szakemberek figyelmét felhívom a mérce hiányára, amiből a terhelt testmagassága megállapítható lenne. Carole ezért a komoly hiányosságért kapott az alkotásra csak 14/20-ast (ha jól emlékszem).
Nem tudom, ma hogy van, de annak idején a francia oktatási intézményekben az osztályozás 1 és 20 között volt; a 20-as volt a legnagyobb adható jegy. Ez meglehetősen elméleti jellegű intervallum volt, mert a tanárok általában 8-as és 18-as közötti osztályzatokat adtak. A 16-os átlagtól kezdve a tanuló/hallgató már "kiváló"-nak minősül. A minimális átmenőjegy a 10-es, vagyis a kilences még/már bukó. Nekem a legmagasabb osztályzatom 18-as volt, amit a "rendőri hírszerzés" (Police de renseignement) nevű tantárgyból kaptam, mindkét féléves vizsgán. Ebből a tantárgyból többször tartott előadást egy olyan egykori rendőrtiszt, aki fedett nyomozóként párizsi és Marseille-i szervezett bűnözői csoportokba épült be. Talán mondanom sem kell, hogy ezekről sose lógtam, ellentétben például az igazgatásrendészettel (Police administrative), amiből a vizsgán csak 13-ast kaptam.
A második képen a 27-es csoport látható, Carole-t (aki csak névrokona a kortárs francia regényírónak) bejelöltem rajta. A rabosítási fotóm alapján szerintem engem is be tudtok azonosítani.
A közepén a szakállas úriember a csoportvezetőnk ("osztályfőnökünk") volt, akinek sajnos már csak a családnevére emlékszem: Bonjour-nak hívták. Elég mókásan hangzott, amikor köszöntünk neki.
Bocs, Tiboru, én sem szoktam kommentelni, mert pont azt szeretem az írásaidban, hogy kávé mellé vagy a metrón elolvasom, rövid, de kerek egész. A hajós fényjeles szerelmi vallomás a legromantikusabb, amit olvastam, már a kisfiamnak is megmutattam, tényleg gyönyörű az Amerigo. Szóval attól, hogy nem fecsegek ide valami felesleges dolgot - mint most - attól még hatnak az írásaid. A Múzsától estem ide, a be nem teljesített büntetőjogász karrieremnek pont jó pótlék ezeket olvasni.
Halvány emlékeimben szerepel, hogy egyszer valami műsorban beszéltek a francia osztályozási/dolgozat pontozási rendszerről. És ott mondták, hogy a skála 20-ig megy, de a legjobb elerhető jegy 19/20, mert senki nem lehet tökéletes 🙂. Érdekes filozófia, és valahol egyet is értek vele.