Ahogyan az 13 hónap (és 275 poszt) után talán nektek is nyilvánvaló: ebben a blogomban nem szoktam aktuális hírekre reagálva posztolni, de most kivételt teszek.
Az apropót Karsai Dániel halála és az általa hónapokon át a legális eutanázia jogáért folytatott küzdelem jelenti. Először is: nyugodjék békében! Most az öngyilkosság egyik olyan aspektusáról emlékezek meg, ami egyrészt - bizonyos értelemben - személyesen is érintett (ezért lett ez nosztalgiaposzt), másrészt megragadom az alkalmat, hogy (talán egy kis vitát is kiprovokálva) röviden kifejtsem a véleményem a témáról.
Kezdjük a másodikkal.
Nos, amint azt a DMM két nappal ezelőtti posztjához is bekommenteltem, a halálhoz (vagyis az öngyilkossághoz) való jog szerintem ugyanolyan alapjog, mint az élethez való. Oké, az elkövetőt nem büntetik (elég nehéz is lenne), de az ebben közreműködőket sok helyen, például idehaza igen. Elismerem, hogy büntetőjogi szempontból nem egy egyszerű feladvány (legalábbis a hatályos Btk. szerint), de ezt valahogy tényleg szabályozni kéne. A vezérlő elv az kéne legyen, hogy SENKI ne szólhasson bele abba, ha valaki távozni akar ebből a létből. Véleménye bárkinek lehet, de senki ne ítélkezzen erről. Se ember, se isten (egyik sem a számtalan közül), se sámán, se pap, se gyíkember, se ügyész, se bíró, se esküdtszék, se állam, szóval SENKI. Ha létezik 100%-os magánügy, akkor a halál témája az. A születéséről senki sem önmaga dönt, hadd adassék meg ez a szabadság a halállal kapcsolatban... Főleg ha olyan testi és lelki szenvedések övezik az utolsó heteket-hónapokat, amikre még rágondolni is borzasztó, nemhogy átélni őket.
Ez itt a hatályos magyar Btk. vonatkozó paragrafusa, aminek eltörlését vagy inkább módosítását (mert a második bekezdéssel még akár egyet is érthetett, akárcsak én) Karsai Dániel szerette volna elérni:
Öngyilkosságban közreműködés
162. § (1) Aki mást öngyilkosságra rábír, vagy ennek elkövetéséhez segítséget nyújt, ha az öngyilkosságot megkísérlik vagy elkövetik, bűntett miatt egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) Az a tizennyolcadik életévét betöltött személy, aki tizennyolcadik életévét be nem töltött személyt bír rá öngyilkosságra, vagy ennek elkövetéséhez segítséget nyújt, ha az öngyilkosságot megkísérlik vagy elkövetik, két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
Most persze jöhet egy olyan reakció, hogy "akkor egyedül kösse fel magát, vegyen be egy hússzoros altatóadagot vagy ugorjon le a tizedikről". De mennyivel civilizáltabb, kulturáltabb és emberibb úgy meghalni, hogy mondjuk a hozzátartozók is felkészíthetők, normálisan végrendelkezik az ember, felkészül lelkileg, majd egy ágyban csendesen elszenderedik, a megfelelő orvosi felügyelet mellett.
Hát röviden ennyi a véleményemről. És most jöjjön a szubjektív rész, ami a posztot a blogom tematikájához igazítja és jogosan besorolja a nosztalgiaposztjaim közé.
Volt nekem egy kollégám és barátom, akivel éveken keresztül ugyanazon a folyosón dolgoztunk, néha olyan közös ügyekben is, amelyekhez mindketten hozzáadott értékkel járultunk hozzá. Ennél bővebbet erről most nem mondhatok, de nem is lényeges. Akkor még mindketten osztályvezetők voltunk. Elég sokat beszélgettünk (és nem csak szakmáról). Aztán útjaink szétváltak: én 2009-ben otthagytam a céget, de néha azért utána is összefutottunk egy-egy baráti kávéra és dumcsira. Az ő pályája felfelé ívelt, s - teljesen megérdemelten - néhány év múlva (ha jól emlékszem: 2014 nyarán) ő lett a Nemzeti Nyomozó Iroda (NNI) igazgatója és dandártábornokká nevezték ki.
Mindenféle okok miatt (amikről szintén nem nyilatkozom) az élete azonban korántsem volt zökkenőmentesnek mondható. Olyannyira nem, hogy 2019 januárjában elővette szolgálati fegyverét és véget vetett az életének. A sajtó szerint ő is gyógyíthatatlan beteg volt, de ezt se megerősíteni, se cáfolni nem tudom. Mások szerint családi problémák adódtak, de erről aztán tényleg semmit sem tudok. Akármi is volt a háttérben: Misi, nyugodj békében!
A temetésén nagyon sokan voltunk, s mindenkinek feltűnt, hogy a külsőségek közül hiányzott a katonai tiszteletadás. Vagyis a díszőrség, a díszsortűz, a trombitás temetői takarodó, díszegyenruhás kollégák, stb. Ez borzasztóan furcsa volt, elvégre egy tábornokról beszélünk, aki teljesen egyértelműen sikeres és elismert mintarendőr volt (beosztottként és parancsnokként egyaránt), tucatnyi kitüntetéssel és más elismeréssel. Mindenkinek vannak hibái, neki is voltak, de becsületességéhez, emberségéhez és a rendvédelem iránti elkötelezettségéhez a leghalványabb kétség sem fért. Ezt bárki megerősítheti, aki ismerte és együtt dolgozott vele. Egyszerűen nem értettem a dolgot, amíg valaki fel nem világosított a magyarázatról.
A rendőrök olyan népség, akik egymás közt bizony sustorognak, híreket és értesüléseket osztanak meg. Egyszerűen fogalmazva: néha pletykálnak. És hát testületen belül nem nagyon vannak titkok, pláne, ha ezeknek személyügyi vonzatai vannak. Hogy világosan beszéljek: azt hallottam ott, a Fiumei úti temető szóróparcellája mellett (több, egymástól független, megbízható forrásból), hogy a katonai tiszteletadás azért maradt el, mert valamelyik nagyon magas beosztású góré megvétózta a javaslatot, mondván: öngyilkosnak ez nem jár.
Mintha az a kurva golyó eltörölt volna mindent, amit ez a tábornok harmincegynéhány év alatt letett a szakma asztalára. Mintha valami kibaszott középkori államban élnénk, ahol az öngyilkosoktól egy ideig megtagadták az egyházi temetést, mert úgymond ősi bűnt követtek el. És (mondom: állítólag) még csak nem is egy püspök, hanem egy meglehetősen világi méltóság döntött így. Gondolom azért, mert már gyermekkorában templomok udvarán játszott, kizárólag egyházi emberekkel barátkozott, egész életében a keresztény erkölcs szerint élt és dolgozott és még a rokonságában sem volt párttitkár vagy valami hasonló.
És hogy mire hivatkozott az azonosítatlan döntéshozó? Hát a 6/2013 (III.27.) BM rendelet 14. § (6) c. bekezdésére, melynek értelmében öngyilkos nem lehet se hősi halott, se a szolgálat halottja. Itt a szöveg:
Nem nyilvánítható az (1), (2), (4) és (5) bekezdésben meghatározott halottá (a továbbiakban együtt: minősített halott) az:
a) akinek szolgálati viszonyát bírói ítélet alapján vagy fegyelmi eljárás eredményeként szüntették meg,
b) akit szolgálati viszonya megszüntetésekor vagy nyugállományba helyezését követően rendfokozatától megfosztottak, vagy
c) aki önkezével vetett véget életének.
És ott volt ugye a Hszt. (2015. évi XLII. törvény a rendvédelmi feladatokat ellátó szervek hivatásos állományának szolgálati jogviszonyáról), ami így rendelkezett:
263. § (1) A kegyelet hivatalos kifejezéseként a 262. § szerinti elhunytat - a (2) bekezdésben foglalt kivétellel - végtisztesség megadásaként - az intézkedésre jogosult közeli hozzátartozó hozzájárulása esetén - katonai tiszteletadással, az intézkedésre jogosult közeli hozzátartozó kérésének megfelelően polgári szertartással vagy vallási közösség által végzett vallásos szertartással kell eltemetni.
(2) Nem illeti meg az (1) bekezdés szerinti katonai tiszteletadással történő eltemetés azt, aki a halálát szándékosan maga okozta, vagy akinek a halála önhibájából eredő ittas vagy bódult állapotának következménye.
(3) Különös méltánylást érdemlő körülmények figyelembevételével a (2) bekezdésben foglalt esetben is lehetséges a katonai tiszteletadással történő eltemetés.
Vagyis a harmadik bekezdés szerint még az öngyilkos is kaphat katonai tiszteletadást, "különös méltánylást érdemlő körülmények figyelembevételével". De úgy látszik, Misi ezt nem érdemelte meg. Legalábbis az így döntő illetékes vezető szerint (akinek azt kívánom, hogy... de inkább nem fejezem be a mondatot.)
Na, öt és fél év elteltével ismét kidühöngtem magam. Ha van véleményed az eutanáziáról/öngyilkosságról, esetleg a belügyi előírásról (és kulturáltan meg is fogalmazod), ne tartsd magadban!
(A képeket én készítettem Misi temetésén 2019. február 12-én. Tényleg sokan voltunk és sokat beszélgettünk...)
Alapvetően az öngyilkosságra rábírás/közreműködés büntetésének szerintem helye van a Btk-ban. Nyilván statisztikát nem tudok mondani, de az öngyilkosságok egy jelentős része teljesen gyógyítható, kezelhető depressziós vagy ahhoz hasonló lelki bajok terméke.
Az aktív eutanáziának külön kategóriában kellene lenni. Csak mint annyi minden más esetben, itt is a jó jogszabály meghozatala az önmagunkkal való szembenézéssel kezdődne. Pl. annak a kérdésnek a feltevésével hogy hány önakasztás, vonat alá ugrás előzménye egy gyógyíthatatlan és halálos betegségről szóló diagnózis? Hány olyan ember van, aki a kórházban élete utolsó pár hetét hónapját öntudatlan/félöntudatlan állapotban tölti? Hány olyan ember van, akihez "bejön a család elbúcsúzni" amikor az orvosok egy-két órára lecsökkentik a szervezetében levő morfium mennyiségét, hogy aztán a következő éjszaka "teljesen váratlanul" leálljanak a szervei, és a boncolás ne állapítsana meg, hogy ennek volt-e a köze a szokásosnál X milligrammal több morfiumnak? Lehet kiderülne, hogy a halálos betegségekkel kapcsolatos aktív eutanázia már rég jelen van a kórházakban? Lehet hogy kiderülne, hogy a vonat alá ugró vagy magát felakasztó ember is inkább választotta volna azt, hogy kap egy műtéti altatót és egy nitrogénnel elárasztott kapszulában néhány perc alatt megszűnik a pulzusa, majd olyan holtteste, olyan temetést kap, mintha 93 évesen délutáni szendergése közben érte volna a halál? Őszinteség, az hiányzik.
A katonai öngyilkosságnál is ugyanez hiányzik. Két archaikus beidegződéssel állunk szemben. Az egyik a harctéri gyávaság: a háborúban sokszor biztos(nak tűnik) a fogság vagy a halál, netán a kínhalál. Ott a kezében a fegyver, amivel a fogság és a kínok is elkerülhetők. Kevés dologgal tudod visszatartani, ezek egyike az, hogy tudja a katona, hogy a családja a gyáva áruló stigmáját fogja miatta viselni.
A másik a "tiszti becsület" ahol a tiszt azért lesz öngyilkos, mert adóssága lesz, kémbotrányba keveredik. Különben miért lenne öngyilkos?
Itt is szembe kellene nézni azzal, hogy megkülönböztetik a lövészárok-öngyilkosságot és a szégyen-öngyilkosságot a népbetegség depressziós és a halálosbeteg-öngyilkosságtól. Dehát ahhoz őszintének kellene lennünk magunkkal. Ha valami, az nekünk nem megy.
„Aki mást öngyilkosságra rábír, vagy ennek elkövetéséhez segítséget nyújt” - először ezt a kettőt kellene kettészedni és élesen elkülöníteni egymástól. Érthetetlen számomra, hogy egyáltalán hogy szerepelhet a kettő ugyanabban a mondatban.