Nincs hülye ötlet!
A mágnesszalagon történő számítógépes adatrögzítés úgy a negyvenes évek vége felé kezdett elterjedni, s az ötvenes évekre már teljesen megszokottá vált az akkori IT-szektorban. Aztán 1960-ban a CIA megkereste az IBM-et és azt a megbízást adta nekik, hogy dolgozzanak ki egy olyan technológiát, amivel mágnescsíkot lehet a belépőigazolványaikra rakni, hogy számítógéppel monitorozhassák az alkalmazottaik cégen belüli mozgását.
Az IBM fejlesztőmérnökeként Forrest Parry kapta a feladatot, aki egy megoldhatatlannak tűnő problémával szembesült: nem tudta úgy rögzíteni a mágnescsíkot a műanyaglapocskákra, hogy ennek adathordozó tulajdonságai ne sérüljenek. A földkerekség valamennyi ragasztóanyagát kipróbálta, vegyészek tucatjaival konzultált, de a ragasztással felvitt mágnescsík vagy gyűrődött, vagy előbb-utóbb levált, vagy a vegyi reakciók kikezdték a plasztikot, satöbbi.
Nem csoda tehát, hogy Forrest egyre feszültebb és idegesebb lett, ami a családi életét is befolyásolta. Egy késő délután ismét otthon puffogott, miközben egyre újabb és újabb ragasztók kémiai összetételét tanulmányozta. Felesége (Dorothea), aki éppen az IBM logót vasalta rá férje kedvenc pólójára, rákérdezett, hogy mi a gond. Forrest röviden beszámolt a szakmai zsákutcáról, mire Dorothea (aki amúgy rajztanár volt egy általános iskolában) úgy 5 másodpercet gondolkozott, majd megkérdezte: kedvesem, vasalóval próbáltad már?
Nem akarom túlbeszélni a történetet, ezért rövidre zárom: a mágnescsík vasalással (vagyis hő és nyomás kombinációjával) tökéletesen rásimult a plasztikfelületre, ráadásul a mágneses tulajdonságai sem romlottak. Az IBM onnan kezdve így gyártotta a CIA-nek a belépőkártyákat, majd ugyanezt a technológiát alkalmazva (a megfelelő leolvasóberendezésekkel kombinálva) jöttek a metró- és vonatbérletek, a törzsvásárlói és parkolókártyák, majd 1967-ben az első mágnescsíkos bankkártyák. És idővel arra is rájöttek, hogy nem csak műanyagra, hanem papírra is rá lehet vasalni az adathordozó csíkot.
Tanulság? Hát csak annyi, hogy néha egy laikus kreatívabb tud lenni, mint tíz szakember. És hogy egy - kezdetben idiótának hangzó - amatőr ötletből is lehet korszakalkotó invenció. Én mindig is mondtam, hogy a brainstorming nagy barátja vagyok.
(A képen a mágnescsíkos bankkártya prototípusa 1966-ból. Ezt a példányt Jerome Svigals, az IBM másik fejlesztőmérnöke 50 évig hordta kabalaként a pénztárcájában.)
Nem valóság, csak regény (bár ki tudja, nem volt-e alapja): Tom Clancy Capitóliumnak repülős könyvében a Saipanon rekedt IT mérnök és helyi házigazdája egy habverőtálból eszkábálnak antannát a pasi szolgálati műholdas telefonjára. Utána töprengenek, hogy OK, a kapcsolatot felvették, de hogy lehetne megakadályozni, hogy a japánok esetleg bemérjék az adás helyét? Végül a házigazda HTB felesége megszólal, hogy ő ki szokta venni az akkut a telefonból, ha teljesen ki akarja kapcsolni... a vendég csak annyit mond, hogy ha esetleg a jövőben szüksége lenne egy ajánlásra a Stanford mérnökkarára, akkor csak hivatkozzon rá.
A vasaló nagyszerű antennaként szolgált kb. 50 éve a tévézéshez. Albérletes egyetemista korunkban a házigazda hagyott egy tévét a lakásban, antenna és persze előfizetés nélkül. A vasalót kapcsoltam megfelelő szögben a készülékhez. Egész jó képet produkált. Úgyhogy megvolt a mindennapi szórakozásunk. Bár jómagam sem akkor, sem most nem szoktam tévét nézni.