Napóleon Grenoble mellett

Talán többen is tudják rólam, hogy Napóleon (minden hibájával együtt) az egyik nagy kedvencem. Nem feltétlenül és nem kizárólag a katonai érdemei miatt, hanem mert - egy valódi politikushoz méltó módon - elképesztő érzéke volt a tömegek manipulálásához. Mesteri módon tudott bánni az emberek érzelmeivel, s úgy játszott az emóciós húrokon, hogy az utókor csak pislog, amikor ezekről olvas.

Amikor például 1815 márciusában - az elbai száműzetéséből hirtelen visszatérve - partra szállt a Riviérán és maroknyi csapatával elindult Párizs felé, XVIII. Lajos az egyik elitalakulatát, az 5. királyi lövészezredet küldte eléje azzal a feladattal, hogy állítsák meg a főváros felé igyekvő mintegy 100 fős ex-császári csapatot és koncolják fel annak vezetőjét. A két szembenálló fél valahol Grenoble mellett találkozott március 7-én, s noha Napóleonnak közben sikerült maga mellé állítania néhány tucatnyi nosztalgiázó parasztot, az erők meglehetősen aszimmetrikusak voltak.

Ekkor Bonaparte fogta magát és tök egyedül, fegyvertelenül odasétált a vérére áhítozó és a tűzparancsra váró monarchista katonák elé. A 169 centis, már kissé pocakos korzikai terpeszben megállt velük szemben, színpadiasan szétnyitotta tábornoki kabátját, megdöngette a mellkasát és odakiáltott a vele szemben felsorakozó, töltött fegyvereiket markolászó, kicsit zavarban lévő fegyvereseknek:

• Katonák! A császárotok vagyok. Nem ismertek fel?

Majd még néhány lépéssel közelebb ment a katonákhoz és így folytatta:

• Ha van köztetek olyan, aki meg akarja ölni tábornokát*, hát itt vagyok!

Rövid, feszült csend után, miközben a tisztek tanácstalanul vakarták a fejüket és segélykérően pislogtak egymásra, egyszer csak valaki a hátsó sorokból felkiáltott: Vive l'Empereur! (Éljen a Császár!)

Pár másodperc múlva már az egész ezred ezt harsogta és Napóleon háborítatlanul folytatta útját Párizs felé. Oké, tudjuk, hogy három hónap múlva csúnyán elkalapálják, de az egy másik történet; most ne romboljuk itt az illúziót Waterloo emlegetésével.

*: Napóleon császárként is nagyon odafigyelt arra, hogy ha katonákkal találkozott, lehetőleg mindig tábornoki kabátot viseljen. Ha valaki, akkor ő tényleg ismerte az egyenruhások feltételes reflexeit.

(A képen a felvázolt lélektani pillanat Charles de Steuben festményén, kicsit persze túlromantizálva)