Louisiana State Penitentiary
John Whitley 1970-ben, 26 évesen került börtönőrként az USA legnagyobb, maximális biztonsági fokozatú fegyházába, a Louisiana State Penitentiary-ba (a továbbiakban: LSP, becenevén: Angola Prison). Az évek során lassan, de biztosan megmászta a hivatali ranglépcső valamennyi fokát: sima fegyőrből előbb csoport-, majd részlegvezető, később szintparancsok és igazgatóhelyettes lett, hogy aztán 1990-ben kinevezzék az akkoriban 6300 (!) fegyencet befogadó és 1800 alkalmazottnak munkát adó intézmény parancsnokának.
John olyan területeken újított az LSP-ben, mint a továbbtanulás, a rendszeres sportolás, a jó magaviselet elismerése extra látogatási lehetőségekkel és külső helyszíneken folytatható tevékenységekkel, de kezdeményezte egy színjátszókör, kórus és író-olvasó találkozók megszervezését is. Sőt: a belső, fogvatartottak által írt, cenzúramentes újság szerzőit arra biztatta, hogy oknyomozó, tényfeltáró cikkeket jelentessenek meg a fegyház belső problémáiról és ezek okairól.
Három év elteltével az LSP-ben 70%-kal csökkent az erőszakos cselekmények, 85%-kal az öngyilkosságok és ezek kísérletének száma, a külső civil kontroll szerepét betöltő emberjogi szervezetek és egyházak pedig ugyanúgy csak a legnagyobb elismeréssel tudtak nyilatkozni a reformok nyomán bent uralkodó hangulatról és állapotokról, akárcsak a rabok védői.
Amikor 1995-ben Whitley leszerelt (és egy floridai magánbörtön igazgatójaként folytatta), a fogvatartottak gyűjtést szerveztek és egy hatalmas búcsúpartit rendeztek a tiszteletére. A bulin a fegyencek és az alkalmazott mellett a sajtó képviselői is szép számmal részt vettek. Az általuk írt beszámolók szerint volt szipogás, könnyes szemek, megható beszédek, szóval rendesen megadták a módját.
(A képen a LSP madártávlatból, illetve maga John Whitley, parancsnoki kinevezésekor)
A 9-.es évek elején azért már erősen múlóban volt a 70-es évek a börtönbeli rehabilitáció hatásosságára vonatkozó spleen-je, amit Martinson 1974-es cikkéhez kötnek (Martinson, Robert (Spring 1974). "What works?—questions and answers about prison reform". The Public Interest: 22–54.). A súlyos esetek egy intézetbe, objektumba, körletre koncentrálása (land of the free terminológiával max, supermax, max-max, briton nyelven dispersals, szkíta megközelítésben KBK - Különleges Biztonságú Körlet), aminek az fenti böri is példája szintén a kor találmánya. Ezekben az intézetekben, mivel a biztonság a mindentől (is - sorry) való izolációt célozta, a kontakt programok, sport, játék, terápia, ki-mit-tud, nem vagy jelképesen volt csak jelen. Másrészt ezeknek az általános rezsimekben azért nagy hagyománya volt (lásd: medikális modell), akkor is, ha Martinson szerint ez kuka és az is kiderült, hogy ezek a teljesen lehegesztett maxmax rezsimek nem jól működnek, nem lehet sok embert tartósan teljesen lehegeszteni, és még az amúgy sem alacsony benchmarkhoz képest is brutális állatokká válnak. Ezért kezdték a max börtönökbe is, ha szordínóval is, be- illetve visszahozni a rehab programokat. Már ahol, pl ahol olyan volt az igazgató, mint Whitley. Én 94-ben láttam néhány maxmaxot az USA-ban, ott az általános duma a rehab programokkal való dicsekvés volt, persze az obligát security is paramount bevezető tagmondat után.
Hosszabb távon azért nem tűnik a mozgalom átütő sikernek, noha nagyok a különbségek az egyes, helyi, állami, szövetségi rendszerek között, és a rehab ipar még így is nagyobb volumenű, mint bárhol másutt, az izoláció, a biztonság továbbra is paramount. Ennek következtében a az erőszak előfordulása gyakori, intenzitása magas (rab-rab, rab- fegyőr vonatkozásban egyaránt).
Emlékszem (már hogy is ne emlékeznék) utolsó munkanapomra börtönparancsnokként. Borzasztó kínosnak éreztem volna, ha a rabok elérzékenyültek volna távozásom alkalmából, de - szerencsére - erre nem volt esély. Talán ha stetson kalapban toltam volna...