Az udvari bolond

A középkori udvari bolondok munkaköri leírásában (számos más feladat mellett) az is szerepelt, hogy - egyéb jelentkező híján - nekik kellett elmondaniuk a rossz híreket az uralkodónak. Hogy ezt hogyan tették, rájuk volt bízva. Mindenesetre jól meg kellett válogatniuk szavaikat, ha nem akarták, hogy hirtelen felindulásában a Főnök ne csapassa le a fejüket, ne akasztassa fel és/vagy ne nyúzassa meg őket élve a főtéren.

1340 júniusában a flandriai Sluis kikötője mellett a majdnem kétszeres túlerőben levő francia hajóhad (kiegészítve néhány kasztíliai és genovai hadihajóval) kiütéses vereséget szenvedett az angoloktól. A százéves háború eme tengeri ütközetéről sok mindent elmond, hogy a franciák mintegy 15-16 ezer embert vesztettek (a legtöbben megfulladtak, amikor a süllyedő hajókról a vízbe ugrottak), az angolok néhány százat. Érthető, hogy nem igazán akadt önként jelentkező főúr, aki VI. Fülöpnek, a regnáló francia királynak el merte volna mondani a hírt. Az udvari bolondra esett hát a választás, aki meghallgatta a beszámolókat, majd bement a királyhoz és állítólag ezt mondta:

• Felség, a csatát és a teljes flottát elvesztettük ugyan, de igazán büszkék lehetünk a francia tengerészekre, akik olyan bátrak és hősiesek voltak, hogy ezrével vetették magukat a háborgó tengerbe, miközben a gyáva angolok közül egy sem merte elhagyni a saját hajóját!

Hogy a jelentést követően mi lett a bolond sorsa, nem jegyezték fel, mindenesetre abban biztos vagyok, hogy a 21. században magyar belpolitikai marketingtanácsadóként született újjá.

(A második illusztráción a két hajóhad parancsnoka. Igen, jól látod: az angolokét maga a király, III. Eduárd vezette. Biztos a megemelt külföldi napidíj miatt.)