Az elveszett atombomba

Sokan jártunk már úgy, hogy elhagytunk egy kulcsot, pénztárcát, okmányokat, táskát és hasonlókat, majd kerestük, de nem találtuk meg. Elveszíteni valamit mindig kellemetlen. Hát még ha egy atombombáról beszélünk...

1958. február 4-én késő este a floridai Homestead légibázisról felszállt a US Air Force egyik B-47-es bombázógépe (közismertebb nevén: egy Stratojet), rakterében egy 3,5 méteres és 3400 kilós összetömegű Mk-15-ös termonukleáris bombával.

A bombázó egy harcászati szimuláció szereplőjeként éjszakai repülésen vett részt. Az első néhány óra eseménytelenül telt, majd helyi idő szerint február 5-én 02:00 óra körül a bombázó úgy 12 ezer méteres magasságban összeütközött egy F-86-os (Sabre) vadászgéppel. Ez utóbbi pilótája katapultált, majd ejtőernyőjével épségben földet ért.

A szintén sérült bombázó kábé hatezer métert zuhant, majd pilótájának, Howard Richardson őrnagynak sikerült visszaszereznie a gép irányítását. Szerencsére a rádió is működött, úgyhogy - mivel attól tartott, hogy leszállás közben a bomba felrobbanhat - engedélyt kért arra, hogy ezt a tengerbe dobhassa. A légierő sajtószolgálatának utólagos tájékoztatása szerint a bomba detonátorát (lehet, hogy nem szakszerűen fogalmazok, de a "nukleáris kapszula" magyarul egy kicsit idétlenül hangzik) előzetesen, még a raktérbe történt beemelése előtt eltávolították, tehát nem robbanhatott volna fel, de Richardson őrnagy ennek ellenére megkapta az engedélyt. Igaz, a bomba 180 kilogramm hagyományos robbanóanyagot és dúsított uránt is tartalmazott, tehát detonátor ide vagy oda, azért landolás közben adódhattak volna problémák.

A pilóta az engedélyt megkapta, úgyhogy az Mk-15-öst a Dél-Karolinát Georgiától elválasztó határtól néhány kilométerre délre, a Tybee-sziget mellett ledobta a partmenti, viszonylag sekély vizekbe. Nem történt robbanás, ami már csak azért is örömteli fejlemény volt, mert ha mégis bekövetkezik a detonáció, a 13 évvel korábban Hirosimánál bevetettnél körülbelül százszor nagyobb pusztító erőt szabadított volna fel. És mindez alig 20-22 kilométerre a 150 ezer lakosú Savannah-tól.

Miután megszabadult a bombától, Richardson őrnagy sikeresen kényszerleszállt a közeli Hunter légibázison, majd megkapta a Distinguished Flying Cross kitüntetést.

Természetesen a bomba utáni kutatás gyakorlatilag azonnal megkezdődött. A légierő és a haditengerészet közös erőkkel állt neki keresni. Mindent bevetettek, ami akkoriban a rendelkezésükre állt: szonárokat, mini-tengeralattjárókat, halogénes Geiger-Müller számlálókat, víz alatti kamerákat, búvárokat, stb. Közel két és fél hónap elteltével (április 16-án) sajnálattal tájékoztatták a közvéleményt, hogy nem találták meg a cuccot. Azt nyugtatásul még hozzátették, hogy mivel a bombát nagy valószínűség szerint legalább másfél-két méteres homok- és iszapréteg fedi, aggódni nem kell.

A bombát azóta se találták meg.

Azt azért még tegyük hozzá, hogy a potenciális robbanás bekövetkezésétől függetlenül még van egy-két apróság, amivel az illetékeseknek számolniuk kell. Az a bomba 66 éve víz alatt van, hacsak valaki időközben már le nem nyúlta. Nem vagyok szakértője a témának, de korrózió (rozsdásodás) bekövetkezhet, ami utat engedhet a benne található radioaktív anyagnak, az uránnak. Márpedig ez elég sok problémát jelenthet a környezetnek és az errefelé élő embereknek. De biztos ezt a lehetőséget is kivizsgálták; talán vannak telepített sugárzásérzékelők a környéken.

Most mondjam azt, hogy majd meglátjuk?

Zárásként még egy kiegészítés: a Tybee-szigeteki atombomba nem az egyetlen, ami elveszett és soha nem lett meg. 1957-ben, 1965-ben és 1968-ban ugyancsak történtek ilyen események, de azok a nyílt tengereken, elég távol a lakott vidékektől. És ezek csak azok, amikről a közvéleménynek is tudomása van...