Az 1812-es amerikai-brit háború
Az 1812 nyarán kitört amerikai-brit háborút számos hadtörténész az USA első olyan lépésének tekinti, amely - többek között - arra irányult, hogy megszerezze magának Kanadát. Ebben most nem foglalnék állást (ehhez nem ismerem eléggé a korabeli észak-amerikai viszonyokat), hanem inkább azért írom ezt a posztot, hogy az információterjedés gyorsaságának jelentőségét alátámasszam.
Ez a két és fél évig tartó háború kétszer is bebizonyította, hogy ha a hadviselő felek nem értesülnek idejében a legfrissebb politikai és diplomáciai fejleményekről, az bizony komoly következményekkel járhat.
Az előzményekről néhány mondat.
A háború legfőbb oka az volt, hogy az Egyesült Királyság akkoriban kereskedelmi embargót rendelt el Franciaország ellen (lásd a napóleoni háborúkat, mint ennek kiváltó okát). A tiltások az USA-ra (és a franciák többi kereskedelmi partnerére) is vonatkoztak, vagyis az Amerikába érkező francia hajókat ugyanúgy megtámadták, mint a Franciaországba tartó amerikaiakat. Az USA éveken keresztül próbálta meggyőzni III. György brit uralkodót és a londoni kormányt, hogy vonják vissza az embargót elrendelő jogszabályokat, de ez az erőlködés nem vezetett eredményre.
Volt egy második ok is (ami talán egyszer majd egy másik posztot fog kiérdemelni): a britek folyamatosan arra biztatták az indiánokat, hogy ne engedjék az USA határait törzsi területeiken bővülni. És nem csak hergelték, hanem fegyverekkel is ellátták őket. Ez az együttműködés a háború alatt tovább erősödött (lásd itt alul a képet).
A két ok együttesen oda vezetett, hogy 1812. június 18-án James Madison elnök (illetve hát a Kongresszus) hadat üzent az Egyesült Királyságnak.
És itt jön az első érdekesség: a szóbanforgó embargós rendeleteket a hadüzenet előtt két nappal a nemrégiben kinevezett új brit miniszterelnök (Robert Jenkinson) visszavonta, de erről az amerikaiak nem értesültek. Úgyhogy a háború elkezdődött. Madison elnök később elismerte, hogy ha tudomása van erről, a hadüzenetet nem írja alá. De mivel a hír csak július 12-én jutott el a Fehér Házba, más késő volt: a háború kitört és a felek már túl voltak néhány összecsapáson. Hogy utólag, amikor kiderült a hadüzenet részbeni okafogyottsága, miért nem hagyták abba, nem tudom. Talán itt jön képbe a bevezetőben említett amerikai ábrándozás Kanada annektálásáról...
Mint említettem, a konfliktus két és fél évig tartott. A háborút hivatalosan lezáró genti békeszerződést 1814. december 24-én írták alá a mai Belgiumban található Ghent városában a hadviselő felek, vagyis a britek és az amerikaiak. A megállapodás az 1812-es határokat fogadta el, vagyis mindenkinek vissza kellett vonulnia az akkori állásaiba.
Igen, jól érzed: itt következett be a második probléma. A békekötésről szóló hírt az Észak-Amerikában még javában egymással acsarkodó felek nem kapták meg időben (a diplomáciai futárok hajóval keltek át az óceánon), ezért a háború leghíresebb csatájára két héttel a békekötés UTÁN került sor (1815. január 8-án), New Orleans mellett. Itt a britek letaglózó vereséget szenvedtek: kábé négyszáz katonájuk halt meg (és még vagy 1400 megsebesült), míg a velük szembenálló jenkik nagyjából harminc halottal és mintegy ötven sebesülttel fejezték be a napot. A számok a források függvényében változnak, de a nagyságrendek viszonylag biztosnak tűnnek.
Az amerikai csapatokat egy Andrew Jackson nevű tábornok irányította (akinek washingtoni lovasszobráról ebben a posztban írtam), akiből ezt követően nemzeti hős lett és 14 évvel később megválasztották elnöknek.
Ilyen típusú információcsúszások napjainkban természetesen nem történhetnek meg, ezért elsősorban kuriózumnak szántam a mai posztot. A veszteségekből az is kiderül, hogy nem volt valami hatalmas háború, inkább apró összecsapások sorozata. De az amerikai történelemben ennek ellenére számontartják, már csak azért is, mert ez volt a 13 brit exgyarmat függetlenségének kikiáltása után az első olyan eset, amikor az USA hivatalosan hadat üzent egy másik államnak. Ráadásul nem is akármelyiknek :-)
Hasonlóan jártak apámék is, már ami az elkésett parancsot illeti. Csak szerencsére nem lett áldozata a késedelemnek.
Apai ágon bácskai sváb vagyok, ráadásul kései gyerek. Apám a II. világháború idején húszas éveinek elején járt és (először) a jugoszláv hadseregbe kapott behívót, amikor mozgósítás kezdődött (1940, Dánia lerohanása).
Az alakulata Koszovóban állomásozott és amikor 1941-ben Jugoszlávia ellen indult támadás, ők bevették magukat a hegyekbe. Az ország letette a fegyvert, mielőtt a front odaért volna, de az összeomlás olyan gyors volt, hogy a fegyverletételi parancs nem ért el hozzájuk.
Ott kuksoltqk fent a hegyekben, lent a völgyben már már németek masíroztak fel-alá. Néhány nap múlva aztán a parancsnok úgy döntött, hogy lemennek és megadják magukat.
Mivel egy teljes gyalogezredről volt szó, ez nem volt kockázat nélküli vállalkozás. Valami közeli város felé vonulva szembe is találták magukat egy szintén menetben lévő német egységgel, akik igencsak meglepődtek és nem tudták mire vélni az esetet. Ez már kb egy héttel azután lehetett, hogy a jugoszláv hadsereg letette a fegyvert.
A jugoszláv parancsnok, a félreértésből meginduló vérontást megelőzendő, vigyázzmenetet vezényelt. A meglepett német kolléga nem akart udvariatlan lenni, ezért viszonozta a gesztust Elmasíroztak egymás mellet, aztán mindenki ment a dolgára.
Apámra aztán még várt egy félig lábon kihordott malária a hadifogságban, aztán mivel a Délvidék visszacsatolásával magyar állampolgár és szövetséges lett, előbb rendes orvosi ellátást kapott (annyi kinint nyomtak bele, hogy soha többé nem csípték a szúnyogok), majd hazaengedték Zsablyára, ahol pár hónappal később tanúja lehetett az onnan eszkalálódó hideg napoknak.
De az már egy másik történet…
Napjainkban csak a megfelelő chatcsoportba kell belépni és mindent hamar megtudunk.