Alfred Gavin Maddock egy brit vegyész volt, aki a második világháborúban derekasan kivette a részét az atombomba előállításába torkolló Manhattan Projektből (és az ezt megelőző brit Tube Alloys Projektből), de a tudománytörténeti érdekességekre vadászók mégse emiatt tartják számon a nevét.
Valamikor 1942-ben történt, hogy Alfred (aki akkor Kanadában dolgozott egy nehézvíz-reaktor előállításán és rendszeresen túlórázott) a dolgozóasztala előtt üldögélt és elgondolkozva nézegette a kezében tartott üvegcsét, benne egy kevés színes folyadékkal. Majd egy óvatlan mozdulat következtében a löttyöt ráöntötte a keményfa-asztallapra.
Nem nagy durranás, nagyobb bajunk sose legyen! - mondhatnánk, de a gond az volt, hogy az üvegcsében található oldat tartalmazta Kanada teljes plutónium-készletét. Oké, nem volt valami hatalmas mennyiség (konkrétan 10 milligrammnyi), de akkor is elég megrázó érzés lehetett.
A plutónium nagyon-nagyon ritka és roppant értékes anyag volt akkoriban, hiszen az eset előtt alig két évvel sikerült először előállítania egy tudóscsoportnak a kaliforniai Berkeley Egyetem laborjában úgy, hogy urán 238-as izotópot bombáztak nehézhidrogén-atommagokkal. A 10 milligramm plutónium előállításának költségei egyes becslések szerint félmillió akkori USD-t tettek ki. Ez vásárlóerőben nagyjából 10 millió mai dollárnak felel meg.
Alphie (ahogy az akkor mindössze 25 éves ifjoncot mindenki hívta) nem szarta össze magát. Gyorsan kerített egy kézifűrészt, kivágott egy kb. 30 x 30 centis darabot az asztallapból, majd átrohant egy másik laborba, ahol feldarabolta és elégette ezt, majd a hamuból egy "nedves vegyészeti" eljárással (angolul "wet chemistry", nem tudom, magyarul mi ennek a hivatalos neve) a 10 milligramm plutóniumból sikerült 9,5 milligrammot visszanyernie még aznap éjjel.
Abban reménykedett, hogy baklövése észrevétlen marad, ezért a nyomok eltüntetésével rendet rakott a laborban, de egy apróságról megfeledkezett. Hogy úgy mondjam: az asztallapban tátongó, kábé négytenyérnyi folytonossági hiányról. Ezért amikor másnap reggel bejöttek a kollégái, azonnal észrevették és rákérdeztek arra, hogy itt mi a franc történt?! Úgyhogy Alphie kénytelen volt elvinni a balhét.
A főnökei korrektek voltak, értékelték igyekezetét és addigi eredményeit: nem rúgták ki, úgyhogy tovább építhette tudományos karrierjét.
Már az is értékelendő, hogy olyan szakmai tudása volt, hogy pár óra alatt sikerült visszanyernie az elveszettnek hitt mennyiség 95%-át.
Wet chemistry: ez a klasszikus vizes oldatokkal való munka. Oldás, csapadék leválasztás, sav-bázis reakciók, redox reakciók stb. Egy része viszonylag egyszerü, gyors és látványos, ezért ezek az elsø kísérletek, amit az ember középiskolában csinál. Pl. ezüst nitrát és nátrium klorid összeöntve gyönyörü fehér ezüst klorid csapadékot ad, amit aztán ki lehet szürni, vagy fényre téve figyelni, ahogy lassan beszürkül a kiváló elemi fém ezüsttøl (hahó, fényképezés!), vagy nátrium tioszulfáttal feloldani (fixir-só, hahó, fényképezés!). Stb.
Azért igen alaposan ismerhette a plutónium vizes kémiáját, ha ilyen jó termeléssel vissza tudta nyerni a hamuból.