A vérhas-démon
A háborús emlékművek egy részén az a megindító jelenet szerepel, amikor egy katona éppen halálos találatot kap. A témával foglalkozó filmek jelentős hányadában is látható, hogy a rendező ezt a katarktikus pillanatot örökíti meg, amivel a fegyveres összecsapások drámaiságát akarja hangsúlyozni. A hadtörténészek azonban tényszerűbbek a filmeseknél: évszázadokon (ha nem évezredeken) keresztül a hosszan tartó háborúk egyik fő haláloka nem a szemben álló felek által használt szúró-, vágó- és lőfegyverek voltak, hanem egy ennél sokkal prózaibb tényező.
A szegényes, egészségtelen táplálkozás, illetve a higiénés feltételek roppant hiányos volta korszakokon átnyúló módon tizedelte a mindenkori hadseregeket. Az amerikai polgárháborúban például (1861-1865) a vezető halálok nem a harctéri sebesülés volt, hanem a vérhas, illetve a krónikus hasmenés. A négy évig tartó testvérháborúban mintegy 220-230 ezer katona vesztette életét a csatatereken, s körülbelül 280 ezren haltak meg a két említett betegségben (és további legalább 150 ezren más DNBI-ben*), ezek jelentős hányada tábori körülmények között, katonakórházban vagy fogolytáborokban. Mindkét oldalon érvényben volt egy íratlan, de gyakorlatilag mindenki által betartott fő szabály: a szükségét végző ellenségre nem támadunk, nem lövünk.
(A képen: első világháborús osztrák (magyar?) katonák egy tábori latrinán)
*: az angol katonaorvosi szaknyelv összefoglalóan DNBI-nek (Disease and Non-Battle Injury) nevezi azokat a háborús halálokokat, amelyek közvetlenül nem köthetőek az ellenséggel folytatott fegyveres összecsapásokhoz. A vérhas ugyanúgy ide tartozik, mint az öngyilkosság, az infarktus vagy a balesetek. Ha egy harctéren szerzett seb elfertőződik és a katona ebbe hal bele akár a kórházban két hét múlva, az nem DNBI, de ha kiképzés során a kezében robban fel egy kézigránát, az már az.
Sokak halálát okozta az ún. lövészárok-láb, a katonák rossz minőségű bakancsa egyszerűen szétrohadt a sárban és a lábuk felázott, a bőr lefoszlott róla, mindenféle fertőzést kaptak emiatt, esetleg szepszist, a baktériumok melegágya volt egy ilyen állapot. Az angol hölgyek hazafias kötelességüknek tekintették, hogy gyapjúzoknikat kössenek a fronton harcolóknak, ezzel is hozzájárulva a győzelemhez és fiaik lábainak megőrzéséhez.
A harcképtelenséget okozó katonai betegségeket jellemzően a vérrel szokás összefüggésbe hozni, mint például a vérmérgezés esete. De ide sorolják a vérbajt is, amiről az a legenda járja, hogy az európai hadszintéren küzdő csapatoknál mindkét oldalon nagyarányú veszteséget okozott a katonák hadrafoghatóságát illetően. Olvastam róla, hogy hatékony gyógymód az első világháborúban nem lévén, ezért a bordélyok igénybevételének szabályozásával, illetve a prostituáltak egészségügyi ellenőrzésével hogyan igyekeztek a harcértéken esett súlyos csorbát helyrehozni.