A Tonkin-incidens

A történelem során az államok hadseregei és titkosszolgálatai sohasem haboztak olyan piszkos trükköket is bevetni, amelyeken keresztül érdekeiknek megfelelően befolyásolhatták politikusaikat vagy akár a nemzeti és nemzetközi közvéleményt. A 60 évvel ezelőtt a Vietnám észak-keleti partjainál elterülő Tonkini öbölben lezajlott események (amelyekre hivatkozva az USA kiterjesztette és fokozta fegyveres jelenlétét a délkelet-ázsiai országban) a fenti tétel iskolapéldájának is tekinthetők.

1964 nyarát írjuk, s a mesterségesen - még a francia gyarmati háború végén a 17. szélességi kör mentén - kettéosztott Vietnámban polgárháború folyik: az erőteljes kommunista befolyás alatt álló (és szovjet, valamint kínai támogatást élvező) Észak gyakorlatilag hadban áll az amerikai hátországgal és logisztikai támogatással rendelkező Déllel. Az USA elméletileg és jogilag ugyan nem hadviselő fél, de ekkor már közel húszezer „tanácsadója” (közöttük a nemrégiben létrehozott zöldsapkás elitalakulatok) segítenek a kommunistaellenes déliek hadseregének.

Az amerikaiak teljesen elkötelezték magukat Dél-Vietnám mellett, s ugyanez elmondható volt a Szovjetunióról is az északiak vonatkozásában; a távoli ország gyakorlatilag a hidegháború két nagyhatalma közötti egymásnakfeszülés színterévé vált. Ma az ilyet proxyháborúnak nevezik. Johnson elnöknek és a Pentagonnak azonban részben meg volt kötve a keze, hiszen a washingtoni törvényhozás következetesen ellenállt annak a katonai kérésnek, hogy az addiginál jelentősebb létszámú harcoló alakulatot küldjenek (a máskülönben egymással is marakodó) déliek megsegítésére.

Az amerikaiak nem csak szárazföldi csapatokkal voltak jelen a távol-keleti térségben: a vietnámi partok előtt, a Tonkininek nevezett öbölben a US Navy több hadihajója cirkált, ily módon nemzetközi vizekről támogatva az északi területek ellen intézett déli hadmozdulatokat és rajtaütéseket. Ezen hajók közé tartozott a Maddox nevű, DD-731-es lajstromszámot viselő romboló is, melynek elsősorban járőrözési és elektronikus hírszerzési feladatai voltak.

1964. augusztus másodikán, helyi idő szerint délután három órakor John Herrick kapitány, a Maddox parancsoka észleli, hogy három, torpedókkal felfegyverzett északi járőrhajó két mérföldnyire megközelíti a rombolót. Tüzet vezényel, majd erősítést kér egy közelben tartózkodó amerikai repülőgép-hordozótól, ahonnan perceken belül négy vadászgép érkezik, amelyek ugyancsak tűz alá veszik a közeledő hajókat. Ez utóbbiak kilőnek két torpedót a jenkikre, amelyek azonban célt tévesztenek. Tíz perc múlva a vietnámiak belátják, hogy ez nem az ő napjuk: visszavonulnak, négy halottal és tizenegy sebesülttel a közepesen megrongált fedélzeteken. Egyetlen amerikai sem sérül meg, az anyagi károk elhanyagolhatóak.

Két nap múlva (legalábbis az amerikai verzió szerint) hasonló eset történik: a már ismert Maddox mellé felzárkózik egy másik romboló, a DD-951-es lajstromszámú C. Turner Joy is. A két amerikai hadihajó 10 mérföldnyire megközelíti az észak-vietnámi partokat, majd – azonosítatlan, de egyértelműen ellenségesnek kikiáltott radarjelekre és rádióadásokra hivatkozva – tüzet nyit a parti (katonai és polgári) létesítményekre. Két órán keresztül intenzíven lövik a vélelmezett, de tétlen és észrevétlen támadókat, majd visszavonulnak.

A Washingtonnak címzett jelentésben mindkét incidenst egyértelműen az északiak támadó magatartásának és az agresszív kommunista rezsim offenzív katonapolitikájának számlájára írják. A Kongresszus elé már úgy kerül az ügy, hogy a békésen hajózó amerikai tengerészeket alattomos támadássorozat érte, amire egy magára valamit is adó nagyhatalomnak kötelessége határozott választ adni, hacsak nem akar magából bohócot csinálni. A képviselők nem katonai szakértők, ráadásul hazafinak is tartják magukat, úgyhogy az észak-vietnámi provokációt készpénznek veszik és Robert McNamara hadügyminiszter meghallgatását követően a 88-408-as Kongresszusi Határozatban gyakorlatilag szabad kezet adnak Johnson elnöknek a fokozott katonai beavatkozás elrendelésére.

Azt, hogy a hadsereg enyhén szólva is szándékosan eltorzított információkkal látta el a politikai döntéshozókat, már a hatvanas években is rebesgették, de a mindent elsöprő bizonyosságra akkor kerül sor, amikor 2005 végén az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (National Security Agency) irattárából előkerül pár korabeli, lejárt titkosítású jelentés, amelyekről a New York Times cikket is ír. Ezekből egyértelműen kiderül, hogy a második incidens idején vietnámi erők nem is tartózkodtak a térségben, s az elsőt is az amerikaiak provokálták – amit máskülönben a vietnámiak negyven éve hangoztattak.

Különböző becslések és források szerint a 16 éven át tartó vietnámi háború másfél-két millió ember (közöttük hatvanezer amerikai katona) életébe került. Több mint kétmillióan megsebesültek, több ezren eltűntek. Természetesen erről nem kizárólag a Tonkini incidens tehet, de az eset tökéletesen rávilágít arra a kockázatra, amivel még egy amerikai típusú demokráciában is számolni kell, ha a (csak rövid távon gondolkodni képes) politikusok nem tartják szoros pórázon az állami erőszakszervezeteket és taktikai megfontolásokból nem vesznek tudomást a lehetséges stratégiai következményekről.

(Az első képen a USS Maddox, a másodikon a 88-408-as Kongresszusi Határozat)