Ritkán, de előfordult, éppen ezért meg kell őrizni ezeket.
a másik, ami eszembe jut - ahol részben az ellenfél javaslatára kapott valaki Viktória keresztet, - a HMS Glowworm esete.
a HMS Glowworm egy 1800 tonnás romboló volt, ami 1940 április 8-án közel fél óráig harcolt a nála tízszer nagyobb, erősebb német Admiral Hipper nehézcirkálóval, és végül - szinte teljesen ronccsá lőve, és minden torpedóját elhasználva - banshee-ként sikoltó szirénával nekifordult a nehézcirkálónak, felöklelve azt, felszakítva vagy 30 méteres darabon a cirkáló páncélzatát, majd elsüllyedt.
A német parancsnok megállította a hajót, és mindent megtett, hogy az angol ellenfél legtöbb tagját kimentse a vízből, majd az eset után a Vöröskereszten keresztül eljuttatott egy levelet a brit Admiralitásnak, ahol Viktória keresztre javasolta - poszthumusz - a Glowworm kapitányát. (meg is kapta)
Érdekes ez a hősiesség. Minden elismerést megérdemel az őrmester, a legnemesebb katonai erényeket mutatta meg a bajtársainak, az ellenségnek, de ennek a háttere mindig az adrenalin, ami mindent fed az adott harci cselekmény alatt. Ami nagyon fontos, hogy bizony vannak olyanok, akik összeomlanak egy ilyen helyzetben, és nem az adrenalin viszi őket előre, hanem kiszállnak a világból is, jellemzően bele is halnak az eseményekbe. Magam se gondoltam volna, mennyire számít ez, de 18 éves koromban, elsőlépcsős tüzérként éleslőszer pakoláskor (152 mm-es orosz lőszer, a ládán nem volt fogás, nekünk nem volt kesztyűnk, aki felvette a télit a pakoláshoz, azokat az első ládák után elvesztette) mindenáron tartani akartuk a szintidőt, megraktunk istentudja hány Uralt, a végén csak néztük egymást, mert mindenkinek az ujjairól csöpögött a vér. nem tudta senki, mikor és hogy sérült meg, nem vettük észre. Barátom dolgozott olyan amerikai cégnél, ami a rossz helyeken látta el a hadsereget, ő mesélte, hogy ütközet után a katonák nézegették magukat, jééé, itt a vállam alatt van egy átmenő, a felkaromban van egy repesz, ott is lukas, és ezt csak akkor vették észre, amikor már csend lett. Az őrmester pedig egy valódi hős.
Igen, az adrenalin csodákat tesz az emberi szervezettel.
Már nem emlékszem, hogy pontosan hol és mikor történt (csak az rémlik, hogy második világháború, nyugati front), de olvastam, hogy egy katona (tetőtől talpig gyalogsági harci felszerelésben) roham közben átugrott egy három méter széles vízfolyást, majd lendületből átmászott egy teljesen függőleges, két méter magas kőfalon. Túlélte a csatát, majd pár nap múlva (immáron békésebb körülmények között) ismét megpróbálta.
Nem volt nála egyetlen olyan felszerelési tárgy sem, mint a roham idején (tehát se gyalásó, se fegyver, se tölténytáska, se gázálarc, se vegyvédelmi köpeny, szóval semmi), de négyszer próbálkozott és nem járt sikerrel.
Nem harci tapasztalat, de adrenalin ez is. Hajómosás közben eltörtem a bokám 3 helyen, elszakadt az összes bokaszalagom, saját lábon jöttem le a hajóról, csak kb. 4 óra múlva kezdett fájni, mikor már a műtőbe vittek.
A 152 -es lőszer pakolása valóban nem volt játék... (Marcali, 1979/80, 6043). Nálunk volt, aki az első láda platóra ejtésekor (URAL tgk, vas plató) rögtön elvesztette a körmét - de neki legalább nem kellett tovább rakodnia. 18 évesen így kettőnkre maradt a plató megrakása, megcsináltuk. Ma már nem menne...
Ahogy írtam is: 79/80, előfelvételi, Miskolc NME. Kaptuk mi is az ívet, de azért az közben is, utána is kiderült, hogy sokkal rosszabb laktanyák is voltak ennél. Ellátásban szerintem Marcali szuper volt.
Ritkán, de előfordult, éppen ezért meg kell őrizni ezeket.
a másik, ami eszembe jut - ahol részben az ellenfél javaslatára kapott valaki Viktória keresztet, - a HMS Glowworm esete.
a HMS Glowworm egy 1800 tonnás romboló volt, ami 1940 április 8-án közel fél óráig harcolt a nála tízszer nagyobb, erősebb német Admiral Hipper nehézcirkálóval, és végül - szinte teljesen ronccsá lőve, és minden torpedóját elhasználva - banshee-ként sikoltó szirénával nekifordult a nehézcirkálónak, felöklelve azt, felszakítva vagy 30 méteres darabon a cirkáló páncélzatát, majd elsüllyedt.
A német parancsnok megállította a hajót, és mindent megtett, hogy az angol ellenfél legtöbb tagját kimentse a vízből, majd az eset után a Vöröskereszten keresztül eljuttatott egy levelet a brit Admiralitásnak, ahol Viktória keresztre javasolta - poszthumusz - a Glowworm kapitányát. (meg is kapta)
Na, ezt nem tudtam, köszi!
https://m.facebook.com/photo.php/?photo_id=228117643606106
"Lehet, hogy hibás hivatkozásra kattintottál, vagy az oldalt eltávolították."
Nálam bejön hibátlanul. (Egy festmény a Glowworm- Hipper csatáról.
Érdekes ez a hősiesség. Minden elismerést megérdemel az őrmester, a legnemesebb katonai erényeket mutatta meg a bajtársainak, az ellenségnek, de ennek a háttere mindig az adrenalin, ami mindent fed az adott harci cselekmény alatt. Ami nagyon fontos, hogy bizony vannak olyanok, akik összeomlanak egy ilyen helyzetben, és nem az adrenalin viszi őket előre, hanem kiszállnak a világból is, jellemzően bele is halnak az eseményekbe. Magam se gondoltam volna, mennyire számít ez, de 18 éves koromban, elsőlépcsős tüzérként éleslőszer pakoláskor (152 mm-es orosz lőszer, a ládán nem volt fogás, nekünk nem volt kesztyűnk, aki felvette a télit a pakoláshoz, azokat az első ládák után elvesztette) mindenáron tartani akartuk a szintidőt, megraktunk istentudja hány Uralt, a végén csak néztük egymást, mert mindenkinek az ujjairól csöpögött a vér. nem tudta senki, mikor és hogy sérült meg, nem vettük észre. Barátom dolgozott olyan amerikai cégnél, ami a rossz helyeken látta el a hadsereget, ő mesélte, hogy ütközet után a katonák nézegették magukat, jééé, itt a vállam alatt van egy átmenő, a felkaromban van egy repesz, ott is lukas, és ezt csak akkor vették észre, amikor már csend lett. Az őrmester pedig egy valódi hős.
Igen, az adrenalin csodákat tesz az emberi szervezettel.
Már nem emlékszem, hogy pontosan hol és mikor történt (csak az rémlik, hogy második világháború, nyugati front), de olvastam, hogy egy katona (tetőtől talpig gyalogsági harci felszerelésben) roham közben átugrott egy három méter széles vízfolyást, majd lendületből átmászott egy teljesen függőleges, két méter magas kőfalon. Túlélte a csatát, majd pár nap múlva (immáron békésebb körülmények között) ismét megpróbálta.
Nem volt nála egyetlen olyan felszerelési tárgy sem, mint a roham idején (tehát se gyalásó, se fegyver, se tölténytáska, se gázálarc, se vegyvédelmi köpeny, szóval semmi), de négyszer próbálkozott és nem járt sikerrel.
Barlangásztam, és ma sem értem, miért élek még :)
Nem harci tapasztalat, de adrenalin ez is. Hajómosás közben eltörtem a bokám 3 helyen, elszakadt az összes bokaszalagom, saját lábon jöttem le a hajóról, csak kb. 4 óra múlva kezdett fájni, mikor már a műtőbe vittek.
A 152 -es lőszer pakolása valóban nem volt játék... (Marcali, 1979/80, 6043). Nálunk volt, aki az első láda platóra ejtésekor (URAL tgk, vas plató) rögtön elvesztette a körmét - de neki legalább nem kellett tovább rakodnia. 18 évesen így kettőnkre maradt a plató megrakása, megcsináltuk. Ma már nem menne...
1977-78, 6043, mi voltunk az első előfelvételisek Marcaliban, mindenki rajtunk akarta megmutatni. Nem hagytuk.
Ahogy írtam is: 79/80, előfelvételi, Miskolc NME. Kaptuk mi is az ívet, de azért az közben is, utána is kiderült, hogy sokkal rosszabb laktanyák is voltak ennél. Ellátásban szerintem Marcali szuper volt.
Elsőlépcsősök voltunk, azért az már valami.
Halott hősök. Milyen szomorú ez.
Vannak a hősök, meg a túlélők.
Azért hálistennek előfordul, hogy a két halmaznak vannak közös elemei...