A popovkák története
A vízi járművek (hajók, csónakok, bárkák) alakja évezredeken keresztül gyakorlatilag változatlan maradt. Persze ezek is fejlődtek és korszerűsödtek az idők folyamán, de egyes fő paramétereik változatlanok maradtak: például az a tulajdonságuk, hogy a hosszúságuk (vagyis a hajóorrtól a tatig, vagyis a hátsó végéig mért távolságuk) gyakorlatilag mindig jóval nagyobb volt, mint a szélességük. Ez logikusnak tűnik, elvégre így a víztömeg ellenállását kisebb támadási felületen kell megtörni, vagyis a hajó gyorsabban tud haladni, kevesebb energiabefeketetéssel.
A 19. század második felében azonban új szelek kezdtek fújni: számos hajóépítő szakember megfontolásra érdemesnek tartotta az új formákkal történő kísérletezést. Ennek az iskolának az egyik prominens képviselője volt John Elder (egy skót mérnök), aki azon agyalt, hogy ha a hajók szélességét megnövelik a hosszúságához képest, akkor ezek képesek lesznek nehezebb és ezáltal hatékonyabb ágyúk szállítására és alkalmazására tengeri ütközetek során. John mindezt állítólag matematikai számításokkal is igazolni tudta, miként azt is, hogy az új alakú és csekélyebb merülésű hajók stabilabbak lesznek, mint a klasszikus formájúak.
Noha Eldernek sikerült meggyőznie a Royal Navy hajóépítési főmérnökét, Sir Edward James Reed-et arról, hogy az ötlete megér egy próbálkozást, az úttörő szerepre mégsem egy brit, hanem egy orosz ellentengernagy, bizonyos Andrej Popov vállalkozott.
Popov egy meglehetősen fura kinézetű és alakú hadihajó terveit tette le a cári haditengerészet főparancsnoka, Konsztantyin Romanov nagyherceg (nem mellesleg II. Sándor cár tesója) asztalára. A rajzok egy kör alakú és lapos fenekű hadihajót ábrázoltak. Popov érvei között az is szerepelt, hogy mivel a kör minimális kerület mellett a maximális alapterületet foglalja el, így sokkal kevesebb oldalpáncélra lesz szükség, ugyanakkor a vízkiszorítása (tehát a stabilitása) meg fogja haladni a hagyományos alakú hajókét. Ezt a hajótípust eredetileg nem nyílttengeri feladatokra, hanem sekélyebb vizű folyók és tengeröblök mentén történő járőrözésre szánták. Vagyis egyfajta parti őrségi felhasználásra.
Romanov nagyherceg rábólintott az ötletre és elrendelte egy tesztmodell megépítését. 1870-ben Szentpétervár mellett ezt ki is próbálták és mivel minden rendben lévőnek bizonyult, maga a cár döntött úgy, hogy az ötletgazda elismeréseként a kör alakú hajók "popovka" gyűjtőnéven kerüljenek bele az orosz haditengerészeti szaknyelvbe. Egy év múlva megépítették a második popovkát is (ez lett a Kambala, vagyis a Lepényhal).
Az első, teljes értékű popovkát 1873-ban bocsájtották vízre. Ez a Novgorod nevet kapta és méretei a következők voltak: 30 méter átmérő, 2500 tonna vízkiszorítás, két 11 hüvelykes ágyút hordozott, amiket a hajó közepén található forgótárcsára helyeztek. Hat hajócsavarja volt, amiket külön-külön üzemelő gőzgépek működtettek, amelyek összesített teljesítménye 3300 lóerő volt. A maximális sebessége alig érte el a 7 csomót, vagyis a kábé 12 km/órát. A páncélzata 30 centi vastag volt.
De a használat alatt sorra derültek ki az új konstrukció további hátrányai. A legnagyobb problémát a manőverezési és irányítási képesség szinte teljes hiánya jelentette. Egy 90 fokos irányváltás eléréséhez 10-15 perce volt szükség, ráadásul a hajótest köralakja miatt a víz- és a légellenállás a maximális lett. A gőzgépek rengeteg szenet használtak, ami azt jelentette, hogy a Novgorod maximális hatótávolsága (vagyis amíg el nem fogyott az összes fedélzeti szén) alig haladta meg a 800 km-t. A viharokat meg egyáltalán nem szerette; ilyenkor gyakorlatilag kormányozhatatlanná vált. Állítólag azt is feljegyezték, hogy amikor a fedélzeti ágyúkat elsütötték, a hajótest gyakran elkezdett forogni a saját tengelye körül, a legénység meg egyre csak szédült.
Szóval a popovkák a "kezdetben jó ötletnek tűnt" kategóriába sorolódtak. Lehorgonyozták őket a krími partmenti erődök mellé, ahol se az alacsony sebességük, se a manőverezési hiányosságaik nem számítottak, de ehhez meg túl drágák voltak. Az oroszok 1908-ban megpróbálták eladni ezeket a bolgároknak, de még nekik se kellettek, úgyhogy 1911-ben minden popovkát leselejteztek és ócskavasként értékesítették őket.
Azt gondolná az ember, hogy eddigre a történelemben már ennél komolyabb mérnöki megfejtések is napvilágot láttak, és ilyesmi melléfogás, legalábbis ekkora léptékben csak nem fordulhat elő :) . Meg azt, hogy még minimális mérnöki intuícióval is első ránézésre látszik, hogy ez nem biztos, hogy megéri a befektetett tőkét, energiát. Off: lehet, hogy kérdezték már, de nem fogod egyszer könyvvé fűzni ezeket?
Van, amikor az ötletadó nevének megörökítése visszafelé sül el :).