A damaszkuszi acél

A görögtűzhöz hasonló okokból (amikről ebben a posztomban írtam) a híres damaszkuszi acél pontos receptje és technológiája is elveszett az idők során. Nem olyan régen ugyan, mint a görögtűzé, de úgy 250-300 éve már nem tudunk ilyet előállítani, legalábbis nem az eredeti módon. A neten ezernyi webshopban lehet úgymond damaszkuszi acélból készült termékeket vásárolni (a konyhakéstől kezdve a machetéken át a fűkaszáig), de én azért körültekintő lennék…

De azok kedvéért, akik nem tudják, hogy ez mi volt, lássuk hogy miről is beszélünk.

A "damaszkuszi acél" egy roppant különleges fém(ötvözet) volt évszázadokon keresztül, amiből elképesztő paraméterekkel rendelkező szúró- és vágófegyvereket (kardokat, késeket, tőröket, lándzsahegyeket, fejszéket, stb.) lehetett készíteni. Valamikor a III. században kezdődött az előállítása, méghozzá a mai Szíria fővárosában, Damaszkuszban (innen a név). Az itt kidolgozott technológia aztán lassacskán elterjedt az egész régióban és Perzsiától a mai Irakon keresztül Egyiptomig számos kohász- és kovácsműhelyben folyt az előállítása és feldolgozása.

A különlegessége két területen emelte ki a többi acél közül. Az egyikhez a műszaki, illetve felhasználási tulajdonságai tartoztak: hihetetlenül tartós és ellenálló volt, döbbenetes élességű pengéket lehetett készíteni belőle. A másik jellegzetessége a kész pengék esztétikai oldala volt: ezek olyanok voltak, mintha erezettek lettek volna, azaz mindenféle rajzolatokat mutattak a felületükön.

Ahogy ez már lenni szokott, számos mítosz is kapcsolódott hozzájuk. Ezek közül a legismertebb az a kábé 1500 éves legenda, mely szerint olyan élesek voltak, hogy képesek voltak egy rájuk ejtett hajszálat is kettévágni.

• Ez a legenda amúgy a japán szamurájkardokkal (a katanákkal) is összekapcsolódott, de mindkét esetben erős túlzás volt, marketingfogásnak azonban kiváló.

Az alapanyagot egy, főleg India déli részéből származó különleges vasérc jelentette, aminek a szénen kívül további természetes adalékanyagai voltak: foszfor, mangán, kén, szilícium, vanádium, stb. Ezt megolvasztották, majd a hátramarad fémet lehűtötték és kovácsolással "összehajtogatták" (jobb szót sajnos nem találok rá).

Ezt a kovácsolási-hajtogatási folyamatot akár háromszor-négyszer is megismételték (vagyis a penge sokszorosan rétegezett lett), majd a végterméket valamilyen savval végigmaratták és hagyták teljesen lehűlni. A pengék formai kialakítása és ezek élezése ezen folyamatok után következett.

Valamikor az 1500-as évek közepétől-végétől kezdve azonban a damaszkuszi acél elkezdett veszíteni jelentőségéből. Ennek több, egymással összefüggő magyarázata is lehet. Például ez volt az az időszak, amikor a lőfegyverek tömegesen elkezdték kiszorítani a szúró-vágó eszközöket a közelharc fegyverei közül. A gyalogságot (majd fokozatosan a lovasságot is) úgynevezett "kéziágyúkkal" és puskákkal látták el, amik lehetővé tették, hogy az ellenséget úgy sebesítsék meg és pusztítsák el, hogy ne kelljen feltétlenül testközelbe kerülni hozzá.

• Persze az íj és a nyílvessző is tudja ezt sokezer éve, de egy muskéta mégiscsak más szintet képviselt.

A másik lehetséges magyarázat pedig az, hogy a Közel-Keletet és Európát Indiával összekapcsoló kereskedelmi útvonalak meggyengültek és a nyersanyag-utánpótlás egyre akadozóbbá vált (talán a Mogul Birodalom megalakulása is közrejátszott ebben, de ez csak találgatás részemről).

Szóval a lényeg: egyre kevesebb damaszkuszi acélból készült fegyvert állítottak elő és ezzel párhuzamosan egyre kevesebben foglalkoztak ezzel a technológiával.

Körülbelül az 1700-as évek közepére a gyártási titkok és a jobbára kézműves folyamatok teljesen elfelejtődtek. Természetesen voltak különböző kísérletek, hogy rekonstruálják a gyártási folyamatot. A XIX-XX. századokban néhány ilyen próbálkozás sikeres is volt (az akkor modernnek számító technológiákra támaszkodva), de arra a kérdésre, hogy "oké, de hogy tudták ezt megcsinálni 1200-1500 évvel ezelőtt?", nos, erre nem sikerült megnyugtató választ találni.

2006-ban a Drezdai Műszaki Egyetem egyik kutatócsoportja több kora-középkori, damaszkuszi acélból készült kardot tanulmányozott hipermodern módszerekkel és technológiával. Megállapították, hogy a fém olyan speciális, "nanocsöveknek" nevezett cementit-ereket tartalmaz (bármit is jelentsen ez), amiket más acélfajtában eddig nem detektáltak. Állítólag a damaszkuszi acél rendkívüli tulajdonságai ezeknek (is) tulajdoníthatóak. Hogy a több mint 1300-1400 évvel ezelőtti közel-keleti kohászok és kovácsok ezt hogy érték el, na továbbra is ez itt a legnagyobb kérdés.

Igen korlátozott kohászati és fémmegmunkálási ismereteim miatt könnyen elképzelhető, hogy posztomban nem minden műszaki kifejezést használtam helyesen, amiért a szakemberektől előre is elnézést kérek; a pontosításokat szívesen veszem a kommentek között.