A második világháború (és egyben a világtörténelem) legpusztítóbb városostromára 1941 szeptembere és 1944 januárja között került sor. Leningrád (a mai Szentpétervár) 842 napig állt a németek és az akkor velük szövetséges finn csapatok blokádja alatt. Most nem fogok részletesen beszámolni a mintegy másfél millió áldozatot (köztük nagyjából 800 ezer civilt) követelő borzalomról (könyvtárnyi irodalma van), csak egy olyan aspektusáról, ami a maga földhözragadtságában is tükrözi az akkori állapotokat.
A 3 milliós város bekerítésének befejezése után azonnal elkeződtek a célzott bombázások. A Wehrmacht szakértői a kiéheztetést tekintették a leghatékonyabb fegyvernek, ezért az első hullámban az élelmiszerraktárakat kezdték megsemmisíteni. Számításaik szerint Leningrád két-három hónap elteltével meg fogja adni magát, hiszen közeledett a tél, s ha elfogy az élelmszer és a tüzelőanyag, nem lesz más választásuk. Hát ez nem jött össze nekik, de térjünk vissza a mai főtémánkhoz.
Szóval az élelmszerraktárak tervszerű megsemmisítése elkezdődött. Az első ilyenek között volt a legnagyobb leningrádi raktártelep, a Badajev komplexum. Itt sok tízezer (ha nem százezer) tonna gabonát, lisztet, cukrot, vajat, zsírt és hasonlókat tároltak, sajnálatos módon főleg fából készült raktárakban. Ebből mindenki számára nyilvánvaló, hogy a szeptember 12-én elszenvedett bombázás milyen következményekkel járt a környéken: a tűzvész órák alatt az alapokig elpusztította ezt az óriási élelmiszerraktár-rendszert. A gabona és a liszt természetesen hamuvá vált, a cukor pedig gyakorlatilag beleolvadt a talajba.
És most jön a poszt lényege.
Pár hét múlva (amikor a lakosság zöme már olyan állapotban volt, hogy patkányokra és egerekre vadászott, hogy megegyék őket) a városi piacokon felbukkantak földdel megtöltött poharak. Ezt "Badajev-föld"-ként árusították és hatalmas kereslet mutatkozott irántuk, tudniillik ez a föld édeskés ízű volt, mert a leégett cukorraktárak alatti talajból származott. Igen, a cukor gyakorlatilag átitatta a földet úgy 25-30 centi vastagságban. Vízbe áztatva idővel kioldódott, amit aztán megittak. Kalória volt benne és édeskés is volt.
A városban később a kannibalizmus is felütötte a fejét; mintegy 1500-2000 hasonló esetet jegyeztek fel (és ez csak a nyilvánosságra kerültek száma), de ezt most inkább hagyjuk. Zárjuk inkább azzal, hogy az emberek roppant találékonyak tudnak lenni, főleg szükséghelyzetben. Hogy ez a találékonyság mikor megy át embertelenségbe, az más kérdés. A túlélés genetikai parancsa általában minden más normát überel. Hogy ez jó vagy rossz, azt mindenki döntse el maga.
(Az illusztráción egy teljesen szokványos életkép az ostromlott Leningrádból)
Ez durva... Gyerekként öreganyámat folyamatosan sztoriztattam a fiatalkori háborús élményeiről, vagy amit neki meséltek. Ő szeretett róla mesélni én pedig szerettem hallgatni. Konkrétumra alig emlékszem ennek ellenére. Az anyai ágon nem szerettek róla mesélni, később néhány dolog mégis kiderült, ott megértettem, miért nem. Az apai ág apai ágáról szintén valahol menet közben eltűntek (vagy elhallgatódtak) a családtörténetek (örmény vonal, ez is sejthető, hogy miért). Oda akarok kilyukadni, hogy olyan, mintha a történelem általi nagy családi tragédiák valahogy kikopnának az emlékezetből, a törikönyvből olvasva vagy filmen nézve meg olyan, mintha nem is itt és velünk, hanem valami távoli galaxisban történtek volna meg a szörnyűségek. Számomra az a "csodálatos", hogy ilyen emberi tapasztalások után, hogyan létezhet még mindig háború a 21. században. Hát valószínűleg emiatt (is).
A német humanizmus, mi? :-(((