Űrtemetés

Noha a jelenlegi, emberek által megtett űrutazások viszonylag rövidek és elég biztonságosak, ráadásul az asztronauták egészségi állapota messze átlag feletti, a NASA felkészült arra az esetre is, amikor az űreszközök fedélzetén egyszer majd bekövetkezik a legrosszabb: az emberi halál. A gyász és a megrendülés percein túllendülve kidolgozták annak a kérdésnek a megoldását is, hogy mi legyen a holttesttel.

Az ősi tengerészszokáshoz hasonlóan simán kiereszteni az űrbe kézenfekvő (és kegyeleti szempontból is korrekt) megoldás lenne, de az űrjogi szabályozás szerint ez illegális, mert szándékos űrszennyezésnek minősül, na és egy lebegő hulla bármikor összeütközhet egy későbbi űrjárművel. A jelenlegi űrhajókon nincs se krematórium, se temető (és nem is terveznek ilyet a jövőben sem), na és se közegészségügyileg, se pszichológiailag nem lenne szerencsés egy hullával a fedélzeten még esetleg napokat, heteket vagy (egyszer majd) hónapokat utazni.

Az (egyelőre elméleti) megoldás zseniálisan egyszerű, noha egy kicsit hátborzongató.

A testet a halál beállta utáni 24 órán belül egy speciális zsákba teszik, amit felfújnak, majd a zsilipkamrába helyezik és kinyitják a külső ajtót. A világűrben általánosan uralkodó 3-4 Kelvin (mínusz 269-270 Celsius) elég gyorsan kővé fagyasztja a megboldogultat. Ezt követően egy rázógépet engednek rá, ami percek alatt porrá töri a testet, mialatt a tömeg 60-65 százalékát kitevő víz elpárolog a különleges hullazsák pórusain keresztül és az űrbe távozik (ez állítólag nem szennyezés).

Ezt követően a visszamaradt port (törmeléket?) tömörítik és egy hermetikusan záródó dobozba teszik (olyan ez, mint a hamvasztás utáni urna), majd ezt elrakják és visszaviszik a Földre a hozzátartozókhoz, amikor hazatérnek.

Megkérdeztem egy lelkészt, aki néhány másodperc töprengés után azt mondta, hogy a léleknek (és az Úrnak) végül is tökmindegy, hogy a halálra a Földön vagy a világűrben kerül sor.

Remélem, most mindenki megnyugodott.