Szása Kijevből

Nosztalgia

Egyszer régesrég (kilencvenes évek legvége) Kijevben jártam szolgálati úton, ahol az egyik vendéglátóm Szása volt az SZBU (vagyis az ukrán polgári titkosszolgálat) korrupció és szervezett bűnözés elleni főigazgatóságáról. Én zsaru voltam, ő gumitalpú, úgyhogy első körben mindketten teljesen érthető gyanakvással és fenntartással fordultunk a másik felé. A rendőrök agya tudniillik szakmailag másként működik, mint a titkosszolgáké, ugyanis mások a prioritások, az elvárások, a célok, vagyis röviden: más a szervezeti kultúra. Erről most csak ennyit.

Aztán sokat beszélgettünk jegyzőkönyvön kívül is. Kulturáltan elfogyasztottunk jónéhány percovkát (csípőspaprikás vodkát), ettünk is hozzá egy kis házikolbászt (domasni kovbaszki), megöntöztük sörökkel (mindezt természetesen munkaidőn kívül!) és rájöttünk, hogy a meglévő mentalitásbeli különbségek ellenére végül is ugyanazt a szakmai nyelvet beszéljük. Az angolunk is hasonlóan közepes színvonalú volt, vagyis irodalmi fordításhoz kevés, de pont elég a közvetlen, tolmács nélküli informális kommunikációhoz, ami mindkét szakmában kifejezetten előny. A kijevi hét nap után végül igazi haverokként váltunk el, még politizáltunk is egy kicsit. Főleg én kérdeztem, ő meg elmagyarázta többek között, hogy mi az a fura ukrán címer (a tризуб, vagyis a trizub) és hogy milyen is ukrán hazafinak lenni akkor is, ha családon belül az orosz volt a kommunikáció nyelve.

Azóta értem (legalábbis ezzel áltatom magam).

Ezt a kis fatálat is tőle kaptam búcsúzáskor a kijevi reptéren. Akkor még nem tudtam, hogy a rajta olvasható "Szlava Ukrajni" (dicsőség Ukrajnának) úgy 25 év elteltével mennyivel többet fog jelenteni. Nem csak nekem, hanem neki is és talán egész Európának.

Nem tudom, mi van vele; úgy tizenöt éve nem hallottam felőle. Azt azonban tudom, hogy ha még él, akkor ott van, ahol az ég zeng. És ahol szükség van rá. Szása, vigyázz magadra!

(A családnevét és a telefonszámait kitakartam, mert eltelt ugyan jó pár év, de az ördög olyan, hogy nem alszik).