Nagy Sándor búvárharangja

A tengeralattjárók tömeges katonai használata a 20. század elejére tehető; az első világháború alatt már igen jelentős szerepet játszottak a tengeri hadviselésben. Az első, viszonylag jól működő ilyet azonban már háromszáz évvel korábban megépítette egy Cornelis Drebbel nevű holland mérnök, aki akkoriban a brit Royal Navy-nek dolgozott. Annak ellenére, hogy a szerkezet órákon át képes volt a Temze vizébe 5-7 méter mélyre merülve haladni (evezősök meghajtásával), az admiralitás nem igazán volt fogékony az újításra és Cornelis tengeralattjáróját (ami még csak "folyóalattjáró" volt, mert a tengerre nem merészkedett ki) nem rendszeresítették és csatában sem próbálták ki.

A tengeralattjáró őse egy "batiszféra" nevű alkalmatosság volt, amit magyarul "búvárharang"-nak szokás fordítani. Ez egy roppant egyszerű, de nagyon funkcionális cucc: gyakorlatilag egy olyan üst vagy hordó, amit megfordítva, vagyis a nyílásával lefelé a vízbe helyeznek és az általa tartalmazott levegőt az ebben tartózkodó merülő ember (nevezzük búvárnak) felhasználhatja mindaddig, amíg el nem fogy.

Ami azonban még ennél is érdekesebb: egyes ókori feljegyzések szerint (például Arisztotelész munkái) Makedón Nagy Sándornak voltak olyan szerkezetei, amelyek műszaki paraméterei meghaladták a búvárharang képességeit. Amikor i.e. 332-ben seregei élén megostromolta a főníciai Türosz kikötővárosát (ma Szúr, Libanon), kiadta az utasítást, hogy felderítői térképezzék fel a védelem azon esetleges - víz alatti - építményeit, amelyek a támadó makedón (és velük szövetséges) hajóknak és csónakoknak sérüléseket okozhatnak. Mivel Sándor híres volt arról, hogy nem szeretett olyat kérni a katonáitól, amit ő maga nem tudna végrehajtani, példát mutatott.

• Mielőtt folytatnám, itt ismét előrebocsájtom, amit már sokszor leírtam: a nagyon régi (pláne az ókori) történetek hitelességét és objektivitását 2000-2500 év után elég nehéz ellenőrizni. A városi legendák és a konteók már akkoriban is működtek, ezért bizonyos fenntartásokkal kell a korabeli beszámolókat kezelni. Röviden: lehet, hogy Arisztotelész és a többiek rosszul emlékeztek és nem minden pontosan úgy történt, ahogyan ők az eseményeket megörökítették az utókor számára. Úgyhogy vitatkozni szabad. De ettől függetlenül ezek a sztorik érdekesek és helyük van egy ilyen blogban, mint az enyém. Úgyhogy folytatom.

Ott tartottunk, hogy Sándor valami átlátszó anyagból (üvegből..?) elkészíttetett egy hatalmas hordót, amit kivittek a tengerre és láncokkal jócskán a víz alá eresztették, majd felszíni hajókkal elkezdték vontatni. Ebbe a hordóba ő maga ült bele (más források szerint nem egyedül, hanem két katonája kíséretében) és megközelítették a türoszi erődítmény várfalainak tengerparti részeit. Ha minden igaz, a hordót egy cső kötötte össze a felszínnel, amely egyrészt a folyamatos levegőcserét biztosította, másrészt kiküszöbölte a nyomáskülönbséget. A levegőcserére már csak azért is szükség volt, mert egy másik forrás szerint az üveg(?)hordóban utazók a világítás érdekében mécseseket is vittek magukkal, amik égés közben bőszen fogyasztották az oxigént.

Az utazás csak úgy egy-két órát tartott, majd a hordót visszavontatták a szárazföldre. Ezt követően Sándor beszámolt a felderítőknek arról, hogy mit látott a víz alatt és további utasításokkal látta el őket. Talán azt is érdemes ennél a pontnál megjegyezni, hogy állítólag ekkor osztotta meg vezérkarával az egyik, mindmáig érvényes filozófiai észrevételét is, mely szerint azt is látta a víz alatt, hogy "a nagy és erős halak mindig felfalják a kicsi és gyenge halakat!". Na ezzel nem tudok vitatkozni...

Hősünk annyira megkedvelte a búvárkodást, hogy a haláláig hátralevő 9 évben (i.e. 323-ban hunyt el) még többször is kipróbálta és mindig élvezte.

Nagy Sándor búvárharangja évszázadokon át foglalkoztatta a történészeket és a műszakiakat. És persze a művészeket is, akiknek festményei közül hármat is láthattok a poszt illusztrációjaként.