A lőpor ("puskapor") évszázadokon keresztül a hadiipar és a hadviselés talán legfontosabb kelléke volt, egy viszonylag egyszerű összetételű robbanószer. A modern szervetlen lőpor hozzávetőlegesen 75% salétromból (kálium-nitrátból), 15% faszénporból, s 10% kénből áll, a meggyújtásával keletkező térfogatnövekedés (a nyomás, ami a csőbe zárt lövedéket mozgásba hozza) így a legnagyobb. A kínaiak már legalább ezerkétszáz éve ismerik, de ők gyógyszerként (!), majd főként az ünnepi tűzijátékokhoz és petárdázásokhoz használták; katonai felhasználása elég korlátozott volt. Ez utóbbi tömeges és rendszeres alkalmazására az 1300-as évek második feléig kellett várni, amikor a lőporos fegyverek felbukkantak az ázsiai és európai csatatereken.
Vajon miért nem építettek ágyúkat és más lőfegyvereket a kínaiak már a kilencedik-tizedik században, miért hagyták ezt az innovációt a három-négyszáz évvel későbbi európaiakra?
Nos, a magyarázat nagyon egyszerű: Kínában a lakosság számához viszonyítva sokkal kevesebb háziállat volt, mint Európában, s ezek ürülékét szinte teljes egészében a termőföldek trágyázására használták. Mivel a salétrom fő forrása nagyon sokáig az állati ürülék volt (ennek levegőtől elzárt bomlása során csapódik ki kristályos formában), az eredeti kínai lőpor salétromtartalma sokkal alacsonyabb volt, mint a későbbi európai változaté. Elégetése nem fejtett ki akkora energiát, viszont jó hangosan pukkant és szép színes tüzeket lehetett gyújtani vele.
Hát így függ össze a hadtörténelem a trágyával.