Borzasztó közhely ugyan, de nem győzöm elég sokszor hangoztatni: minden egyenruhában, minden zászló és szimbólum alatt, minden oldalon és minden korban voltak hősök a katonák között és voltak olyanok is, akik talán az "ember" jelzőt sem érdemlik meg. Friedrich Lengfeld hadnagy, a Wehrmacht 275. Gyalogos Hadosztálya lövész-zászlóaljának egyik századparancsnoka egyértelműen hős volt, noha nyolcvan évvel ezelőtti hősiességét nem az általa megsemmisített ellenségek számával bizonyította.
Időpont: 1944. november 12-e, helyszín: Németország, az északrajna-vesztfáliai Hürtgeni erdő. Az előrenyomuló amerikai csapatok (ezen a szakaszon konkrétan a 22. Gyalogos Hadosztály) négyszeres túlerővel próbálják kifüstölni a németeket az erdőből, ahová ez utóbbiak számos aknamezőt telepítettek. Lengfeld hadnagy századával szemközt az amerikaiak egy aknamezőn keresztül megpróbálkoznak egy rohammal, de kénytelenek visszavonulni. A hadnagy észreveszi, hogy az aknamezőn egy sebesült jenki fetreng és kétségbeesetten segítségért kiabál.
Friedrich kiadja a parancsot a sajátjainak, hogy ha amerikaiak bukkannának fel, akik a sebesültért jönnek, senki ne lőjön. Három órán át senki nem jelentkezik, a sebesült egyre halkabban és halkabban jajong, szemmel láthatóan haldoklik és borzasztó fájdalmai vannak. Friedrich Lengfeld hadnagy ekkor maga megy ki a sebesült ellenségért, s még intézkedik, hogy a szanticék álljanak készenlétben ellátni az amerikait. A sors azonban nem akarja, hogy itt ekkora fraternizálás jöjjön létre: Lengfeld alatt felrobban egy taposóakna, s olyan súlyosan megsebesíti, hogy rövid időn belül belehal sérüléseibe, akárcsak az amerikai, akinek pontos személyazonossága a mai napig ismeretlen.
Lengfeld hadnagy sírját, illetve a kétnyelvű emléktáblát a Hürtgeni katonai temetőben rendszeresen megkoszorúzzák amerikai katonák is.
Igen, így is lehet háborús hős valaki. Nyugodjék békében!
(A második képen az említett emléktábla, amit az amerikai 22. Gyalogos Hadosztály hagyományőrzői állítottak 1994-ben)
Nagyon érzelmes történet. A hadnagy úr mindenesetre nem katonának való. A saját alegységének vezetését elhanyagolta. Vagyok bátor feltételezni, hogy az idősebb tisztehelyetteseknek ezek után volt annyi esze, hogy senkit nem engedtek az aknamezőre lépni. Bár nekik előtte is volt...
Ebből a történetből nem csináltak filmet?