Katonalovak

A lóversenyeiről híres dél-angliai Ascotban öt évvel ezelőtt teljes katonai tiszteletadás mellett felavattak egy szobrot, méghozzá nem is akármilyet: a közadakozásból finanszírozott, az életnagyságúnál valamivel nagyobb bronzalkotás az első világháború harcterein elpusztult, katonai szolgálatban álló lovak, szamarak és öszvérek emlékére készült. Azt hiszem, mindent elmond a britek lovakhoz (és az első világháborúhoz) való viszonyulásáról, hogy maga a királynő, II. Erzsébet is küldött koszorút a szoboravatásra.

1914 és 1918 között a frontokon szembenálló felek összesen mintegy nyolcmillió lófélét vesztettek. Az Egyesült Királyságból az európai harcterekre szállított egymillióból mindössze hatvankétezer tért haza. A lovak, szamarak és öszvérek ott voltak, amikor ágyúkat kellett vontatni vagy nehézgéppuskákat, lőszert és élelmiszert szállítani, amikor sebesülteket és holttesteket vittek a kórházakba vagy a temetőkbe, vagy amikor felderítők vagy mások ültek a nyergükben. S bizony akkor is jelen voltak, amikor a katonák mozgó fedezéknek használták őket egy-egy ellenséges golyózáporban.

Számos ember életét mentették meg. És ha most valaki azt mondaná, hogy "a lovakat senki nem kérdezte, hogy ott akarnak-e lenni", kénytelen lennék egyetérteni, de azért hozzátenném: a háborúzó katonák döntő többségét sem.

Amúgy nem ez az első brit közterületi szobor, ami katonalovaknak állít emléket. 1905-ben Dél-Afrikában már készült egy hasonló a második búr háború (1899-1902) lóáldozatai előtti főhajtásként. Ez látható a második képen. A talapzat felirata a mai napig megszívlelendő:

Egy nemzet nagysága nem annyira a lélekszámában vagy területe nagyságában rejlik, hanem inkább együttérzésének mértékében és igazságosságában.

Így legyen.