Az emu-háború

Az első világháború befejezése után Ausztrália a leszerelő veteránok egy részének (mintegy 5000 főnek) termőföldek ajándékozásával mondott köszönetet. A fejenkénti néhány tízhektárnyi területeket az ország délnyugati, addig meglehetősen néptelen és elhagyatott régióiban osztották ki, ahol az igazi őslakosok nem a bennszülöttek, a kenguruk vagy a dingók voltak, hanem az emuk.

Történelmi alapigazság, hogy az őslakosok soha és sehol nem igazán örültek az újonnan érkezőknek (hadd ne hozzak fel aktuális példákat). Az emuk sem képeztek kivételt ezen szabály alól: a leszerelt katonák már a letelepedésüket követő években tapasztalták, hogy ezek a nagy madarak meglehetősen ellenségesen viszonyulnak hozzájuk, de egy ideig úgy tűnt, hogy a konfliktus megmarad apró, lokális viszályok sorozatának.

Az emu-ember szembenállás az 1930-as évek elején (lásd még: gazdasági világválság) érte el a tetőpontját. Ekkorra a gazdák jelentős része átállt a búzatermesztésre, az emuk pedig nagyon értékelték ezt a lépést. Rendszeresen megdézsmálták a terményt, ráadásul ledöntötték a kerítéseket is, ami az alig 150 évvel azelőtt betelepített vadnyulaknak lehetővé tette, hogy a madarak által meghagyott búzát felzabálják. 1931-ben körülbelül 20-25 ezer új emu érkezett a régióba (biztos híre ment köztük, hogy milyen buli ott élni) és gyakorlatilag lehetetlenné tették az agrárgazdálkodást. A farmerek 1932-ben a kormányhoz fordultak és azonnali intézkedést kértek (vagy inkább követeltek). Egy delegációjuk közvetlenül a védelmi minisztert, George Pearce-et kereste fel, akivel gyorsan megtalálták a közös hangot, már csak azért is, mert George az első világháború idején ugyanebben a beosztásban dolgozott és abszolút együttérzett a veteránokkal.

1932 novemberében, az emuk tojásrakási periódusának kezdetén (ez ott a tavasz utolsó hónapja) Pearce utasítására 30 (más források szerint 50) katona az ausztrál hadsereg Hetedik Nehéztüzérségi Zászlóaljából (teherautókra telepített Lewis golyószórókkal felfegyverkezve) megtámadták a délnyugati Nungarin körzet emu-populációját. A katonák utasításba kapták, hogy fejenként legalább 4 emut végleg iktassanak ki. A madarak azonban keményebb ellenfélnek bizonyultak, mint amire a támadók számítottak. Szemmel láthatóan alkalmazkodtak a helyzethez, s egyes visszaemlékezések szerint taktikai válaszaik is voltak. Például figyelőket helyeztek el a magaslatokon, akik/amik rikoltozással figyelmeztették a legelésző emucsordákat, ha teherautók közeledtek, de 15-20 példányonként egy-egy "szakaszvezető" is felbukkant, aki/ami koordinálta a madarak mozgását és menekülését támadás esetén.

Meredith őrnagy, az emberi alakulat parancsnoka írásban is elismerte, hogy meglehetősen alábecsülték az ellenséget: "Ha lenne egy olyan hadosztályunk, amelyiknek olyan golyóálló képessége lenne, mint ezeknek a madaraknak, az a világ bármelyik hadseregével szembeszállna" - jelentette a miniszternek. Alig egy hét elteltével a katonák kilőtték lőszerellátmányuk felét és alig 50 madarat öltek meg. További akciók zajlottak le, de amikor az ausztrál bulvársajtó - érthetően gunyoros hangnemben - beszámolt az eredménytelen különleges katonai műveletről, Pearce úgy döntött, hogy megkíméli embereit a további megaláztatástól és hazarendelte őket.

Úgy is fogalmazhatunk, hogy első körben a madarak győztek. Talán nem véletlen, hogy az ausztrál nemzeti címer (lásd az első illusztrációt) egyik szimbolikus állata a kenguru mellett az emu.