Az első közlekedési lámpa

A világ első közúti közlekedési lámpáját 1868. december 9-én helyezték üzembe London központjában, a Parlament épülete előtt. Akkoriban még leginkább a lovaskocsik közlekedésének szabályozására szolgált, hiszen az első gépkocsira még 18 évet kellett várni (Karl Benz 1886-ban kapta meg az illetékes német hivataltól a szabadalmi elismervényt a gázmotoros járművére).

Az ötletgazda egy vasútmérnök (John Knight) volt, aki az akkor már létező vasúti jelzőlámpákból merítette az ihletet. A jelzőkaros lámpa ("szemafor") természetesen minden automatikát nélkülözött; egy - speciálisan felkészített - rendőr működtette, aki a forgalom intenzitásának függvényében kézzel váltogatta a jelzőkarokat, illetve sötétedés után a két színes lencse mögötti fényt. A zöld már akkor is a továbbhaladási engedélyt jelezte, a piros pedig a megállási kötelezettséget. A világítást egy gázvezeték biztosította, magyarul: egy láng égett a váltogatható lencsék mögött.

A műszaki újdonság sajnos nem volt hosszú életű. Alig három hét működés után egy gázszivárgás következett be, s ennek folyományaként a közlekedési lámpa felrobbant. A posztos rendőr súlyos égési sérüléseket szenvedett, s az akkori főkapitány (Douglas Labalmondière) azonnali hatállyal felfüggesztette a lámpa működtetését. A forgalomirányítást persze továbbra is rendőrök végezték, de lámpák nélkül, kizárólag kézmozdulatokkal és sípokkal.

Azt tudjuk, hogy az angolok mennyire hagyománytisztelőek. Nos, ez így van a közlekedési lámpák témakörében is, hiszen a következő ilyenekre 1927-ig kellett várni, amikor elkezdődött ezek telepítése a város fontosabb útkereszteződéseibe. Természetesen immáron elektromos árammal és időzítőkkel működtek.

(Nyugi, a képen látható kelet-londoni jelzőlámpa-fa nem forgalomirányítási célokat szolgál, hanem egy szabadtéri műalkotás, amit 1998-ban egy francia művész, Pierre Vivant készített. Jópofa.)