Azt minden gondolkodó ember sejti, hogy haditechnikai aktualitásokról és fejlesztésekről nem kifejezetten tanácsos azonnal tájékoztatni a nyilvánosságot. Háborús időkben ez az alaptétel különösen helytálló, political transparency ide vagy oda.
Nos, 1943 júniusában egy Andrew J. May nevű amerikai kongresszusi képviselő (Kentuckyból, demokrata párti színekben), a Katonai Ügyek Bizottságának elnöke ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy sajtótájékoztató keretein belül, úgy ötven újságíró előtt lelkendezve elmondja, hogy a japán mélyvízi bombák (amelyeket általában tengeralattjárók ellen szokás bevetni) nem elég hatékonyak, mert a US Navy búvárhajói mélyebbre tudnak lemerülni, mint a japán bombák átlagos robbanási mélysége.
Az újságírók persze végezték a munkájukat és részletesen beszámoltak a nagyszerű hírről a nyomtatott és elektronikus sajtóban. A japánok nem voltak hülyék, ők is hallottak a nyíltforrású hírszerzésről (OSINT), olvasták az amerikai újságokat, s heteken belül megváltoztatták a bombákat aktiváló érzékelőket: 1943 júliusától az addigi 30-40 méteres mélység helyett már 70-80 méteren robbantak. Becslések szerint May képviselő idióta szószátyárkodása legalább tíz amerikai tengeralattjáróba és nagyjából 800 amerikai tengerész életébe került.
Valami azt súgja, hogy ezt követően Mayt nem hívták meg az amerikai tengós veteránok egyetlen bulijára sem.
(A képen a seggfej)
Hát igen, a nemzeti büszkeség nem csak ebben az esetben übereli a józan ész tanácsát. Mind sűrűbben vagyunk tanúi hasonló jelenségnek, mélységes bánatomra, mégha nem kimondottan nemzetbiztonsági jellegűek is ezek az információk.
Nem példanélküli eset. Amikor az amerikai polgárháború alatt megjelentek az első páncélozott hajók, először a CSS Virginia, a délen akkora volt az öröm, hogy minden paraméteréről párját ritkító részletességgel beszámolt a korabeli sajtó. Az északiak így ezek figyelembevételével építhették meg a USS Monitort. 🤷♂️